Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Zerdahelyi József: Pásztorvérrel

228 Rácsillogott az első napsugár és megmutatta a rongyolódó ruhában a szálas testét. Háttal állott a háznak, amikor kinyíllott az ajtó és az asszony ágypiros arca, szeme rávetődött. — Jaj ... édes uram... — szólt az ijedtség a Maris száján és megint úgy elmelegedett rajta a rémület, hogy az ember karjába dölt ájultan. András simított az asszony haján a szabadon maradt kezével, aztán belenyúlt a vederbe és hideg vízzel locsolta. Hogy így helyre állott a szíve a menyecskének, az András nyakába font két asszonykarja, aztán nagy sürgés-forgás közt járatta a nyelvét. — Egyék valamit, kerüljön bejjebb, friss pogácsa, szalonna, kenyér. Főzök egy kis rántottát, van ám tojás, tojik a tyúk, hogy rámelegedett az idő — bugyogott belőle még aztán is, míg valami huppanás el nem vágta a beszédet, amitől nyitva is maradt a Maris szája. — Mi baj? — mondta Andris. — Jaj... semmi, úgy elakadt a lélekzetem, de hiszen csoda, hogy még élek, ennyi minden egy hajnalon, ilyen örömem van. Hótnak hitte az egész világ, oszt most itt van, oszt én főzök neki meg gondozom, itt ül az asztalnál.. — Itt. Megállott a beszéd, még az asszony keze sem mozdult a nagy csendességben. Andris mondta megint. — Van bojtárja az öreg Becskének? — Van. — Ki van vele? — Hát a Kis Jani, még akkor mindjárt beállt, mikor kigyelmedet elhajtották a háborúba. — Akkor mindjárt? — Akkor. — Oszt azóta szolgál? — Azóta. — Akkor hát hely után kéne nézni. — Most csak ne gyötörje magát kigyelmed, ráér még arra. Van a ház körül minden, a kert is terem, teleültettem. — Vasárnap menek.