Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Sebesi Ernő: Pereg a dob

159 Tizenegy órát harangoztak éppen, az iskolák kapuin kitódultak a nebulók, nyüzsgő gyerekseregtől tarkállott az Hcca. A dob megint megszólalt s már csak ötven lépésre volt tőle. Végre ott állott ő is az embergyűrű hullámzó vetésében. Puzder észrevette őt, de gyorsan elkapta a szemeit. A jelenléte nagyon is feszélyezte. Sajnálta Vitelkot, mert nagyon jó cimborája volt. Most fátyolos rekedtséggel kezdte olvasni a névsort. Mikor Vitelko nevéhez ért, tüszszenteni kezdett. Szándékosan tette s csak ügyetlenül sikerült a mesterkedés, de legalább így akarta elsikkasztani a nevét. Tapintatból... Kollégialitásból.. • De akkor hirtelen behorpadt az embergyűrű. — Hát az én nevembe, hogy mersz beletüsszenteni ľ — villogtak a Vitelko szemei. Puzder próbálta csillapítani. Belekarolt Vitelkoba s fülébe súgott valamit. — Mi vagyok én ? — üvöltött föl Vitelko. — Kivétel vagyok én ? Azt már nem ! Azzal megragadta a dob szíjját, egyetlen rántással leszakította Puzder válláról s a saját nyakába akasztotta. Megint a régi dobos volt. A tömeg rosszat sejtve oszladozni kezdett. Egy pár suhanc felröhögött. Vitelko pergette a dobot, valami vad megszállottság úszott a szemében. — Ez megőrült — vezette el gyorsan egy gondos apa a gyerekét. — Gyerünk innen siránkoztak a többi gyerekek. Vitelko semmivel sem törődve, egyre csak dobolt. A meglepett és tehetetlen Puzder kezéből kitépte a listát. — No né ! Itt vagyok én is — njjongott a részeg hangja. — Le akartál tagadni ? Ilyen szégyent hozni a fejemre ľ Azt már nem ! Közben egyre vadabbul pergett a dob s csaknem megrepedt afölötti dühében, hogy ennyi ütést kellett ártatlanul eltűrnie.