Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Neubauer Pál: Bókoló kőszentek a hídon

106 Alig érezhető nyomásának engedve távolodtunk a® ajtótól és váratlanul az asztallal szemben álltunk. Az asztalra az ucca egyik távoli lámpájának fénysávja esett és ekkor... ekkor megpillantottam a csodát : az asztalon magas vázában fehér rózsák álltak, kivételesen hosszúszárú fehér rózsák ! Nem kérdezhettem, nem volt szabad kérdeznem és csak Mária hangja zsongott a sötétben : — A rózsáim !... Eltetted számomra őket... Lépésről-lépésre mentünk az asztal felé. Ebben a pillanatban mélységes áhítattal hittem ebben a csodában, mélységesebben, mint mindenben, ami eddig az életem volt. Mária arcát a rózsákba temette. Lassú mozdulattal hajolt föléjük. Karjait kitárta, aztán az asztal peremére támaszkodott velük. Ez a kis mozdulat valami mélységes vallásosságot tükrözött, hitet és megadást, és olyan volt, mint amikor a müezzin Allah nevét zsolozsmázza bele a leszálló éjszakába és a karcsú minaret párkányán állva meghajlik a világ ura előtt : amikor a nap lebukik ai Aranyszarvba. Ünnepi ceremóniát végzett el Mária, így éreztem s nem tudtam az okát : mélyen meghajolt egy titokzatos hatalom előtt. * Reggel gyalog mentünk a lakása felé. Ámbár Mária sok kedves dolgot mondott és egyre csevegett, nem őt hallgattam és nem őt láttam : az ősi város különös hatással kezdett rám lenni. Két hét óta voltam itt s. úgy jöttem, hogy megszerzem az amerikai vízumot és Hollywoodba utazom. A zsebemben kész filmszcenáriók lapultak meg. Átutazó vendég voltam ebben az ősi városban és nem igea figyeltem rá. Most, hogy Máriával gyalog mentem a lakása felé, mintha fátyol lebbent volna fel : barokkpaloták jobbra és balra, az ősi város kőlelke. A sokszázévei huszitavár tornyai mögött ragyogott a reggeli nap, a sugarak mintha brüsszeli csipkéken törtek volna keresztül. Az öreg Moldva-folyó arany hullámokat sodort árnysötét partok közt. Átmentünk a kőhídon és én a végtelen ten-