Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Neubauer Pál: Bókoló kőszentek a hídon

105 — Elmehetnék-e még ma értük? — Természetesen, Mária... Mért akarod olyan nagyon őket? Sokkal okosabb lenne, ha itt maiadnánk. Megiszunk még egy üveggel... — Ami nekem volt szánva, azt akarom, az az enyém. A rózsák az enyémek. — A tieid lesznekl Határozottságom é?. nyugalmam megzavarta és má?ra tereltem a szót. Lakásom asztalán persze nem álltak fehér rózsák. Szerettem volna egy pillanatot elcsípni és haza telefonálni, hogy vegyenek gyorsan hosszúszárú rózsákat, de Mária tudta ezt, nem tágított mellőlem és igy kénytelen voltam magamat a véletlenre bizni. Lakásom ajtaja előtt csodálkozó pillantást vetett rám: csodálta szemtelenségemet, ezt a kis hazárdjátékot, amellyel szerepemet végigjátszottam. Mintha azt mondta volna: fordulj visszaamig nem késő és valljad be, hogy legyőztelek! Csak nem teszed ki magadat ennek a megszégyenítésnek? Dacos voltam, nem engedtem. Felnevettem és megforgattam a kulcsot a zárban. Szivem hangosan vert. Mária kezemre tette a kezét, visszatartott. Tudtam, hogy ezt a férfiúi ügyetlenséget sohasem bocsáthatja meg nekem, nem bocsáthatja meg, hogy csalódott bennem. A legegyszerűbb asszony is fordítva cselekedett volna, csak Mária nem, az akaratos asszony, aki örökké kisérletezett. Két hete, hogy megismerkedtünk, két rövid hét, de annyit már tudtam róla. A dac mégis belehajított a véletlen hazárd játékába és tettetett bátorsággal kérdeztem : — Nincsen hozzám bizalmad, Mária ? Ekkor elengedte a kezemet és beléptünk a szobába. A szoba sötét volt. Mária újból lefogta a kezemet. Megakadályozott benne, hogy felgyújtsam a villanyt, mintha Ezzel kitolhatná megszégyenítésem pillanatát. Szemeink a sötétségben egymást kutatták... Most hal meg a május, gondoltam szomorúan... És a búcsú ölelésével magamhoz szorítottam Máriát.