Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Neubauer Pál: Bókoló kőszentek a hídon

104 tott, hogy az ajtók előtt fecsegő asszonyok most látnak engem és kárörvendve mutatnak rám, a póruljárt szeladonra, aki a szépasszonynak szánt rózsákat visszaviszi, mert nem engedték be. Valóságos vesszőfuttatás... Hirtelen megálltam és a néppel mit sem törődve felnéztem Mária ablakaira. Az átlátszó függöny mögött két árny suhant tova... Engem figyeltek az árnyak, amint visszaviszem a rózsákat... Ebben a pillanatban tudtam, hogy a sors Máriához láncolt: adósom lett Mária és ezt az adósságát meg kellett fizetnie! Hamar odaléptem egy helyes proletárleányhoz és átnyújtottam neki a rózsákat: hadd lássa Mária! Egy kocsi jött ebben a pillanatban, intésemre megállt, a kislány szivesen vette a meghívást, felugrott a kocsiba, amely gyorsan tovagördült. Hadd lássa Mária! Másnap felhívott. Nem vacsorázhatnánk-e együtt, kérdezte fesztelenül. Este hét órakor találkoztam vele a városban. Bő orosz kazakot viselt, amely könnyedén, mint valami selyemharang esett rá a pliszirozott szoknyára. Szőke haja kíváncsian kandikált elő a kis trottőrkalapja alól. Jobbra tőle egy tiszt, balra az a diák, akit már látásból ismertem. Pöffeszkedtek a vetélytársak: az egyik a másik számára természetesen levegő. Bemutatkozáskor mélyen meghajoltam és ugyanígy tettek, amikor Mária könnyed gesztussal elbocsátotta őket és velem vonult be a vendéglőbe. Ez volt Mária felelete az éu tegnapi kis rögtönzésemre a rózsákkal. Étkezés közben vívótőreink kereszteződtek. A tegnapi délutánjáról beszélt, arról, hogy telefonhívásra azonnal és váratlanul el kellett mennie hazulról. Biztos, hogy csak néhány perccel később jöttem meg, sajnálkozott. — Ez igaz — hagytam helyben — és még hozzá hosszúszárú fehér rózsákkal. — Hová tetted őket? Senki sem volt odahaza, még a szobalányomat is elküldtem. — A lakásomon vannak — feleltem nyugodtan — vázába tettem őket, ott vannak az asztalon.