Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Neubauer Pál: Bókoló kőszentek a hídon

Neubauer Pál rflÁkotó Jiö^fenteh a Âid&H~ Szinpompásan csengett a május záróakkordja. Szinek és hangok hatalmasan fortisszimóztak össze a mindent átfogó harmóniában, amely az ég kékjébe veszett és onna* sokszorozott erővel csengett vissza az álmélkodó föl dm A régi, liánosan kusza parkban álltam, egy nagy tó partján s hallgattam az égi és a földi szimfóniát: minden atomok feltámadási ünnepét. A nap lángoló esti sugara úgy állt a láthatár fölött, mint Isten vezénylőpálcája és mozdulatlansága az élet minden hangszerét hatalmában tartotta: most gyűjtöttek erőt, hogy a következő pillanatban bensőségük legnagyobb teljesítményét nyújtsák, ha Isten vezényel. Ez volt a május utolsó órája. Vártam... Idegeim feszültek... Tudtam, hogy az isteni vezénylőpálca a következő pillanatban megadja a jelt, a záróakkord elérkezik a végső fortisszomóig... De abban a pillanatban, amikor ez megtörténhetett volna, pontosan akkor, amikor halálos csendnek kellett volna beállnia, az összharmónia és a csend határmesgyéjén egy ember jelent meg: Mária. — Jöjjön holnap hozzám, — mondta. Hosszúszárú rózsákat vittem neki másnap. Lakása ajtaján eigy ceruzával irt cédula: Sajnálja, nem várhatott meg, sürgős látogatást kell tennie. Az előkelő lakásban senki sem volt, szobalány sem. Oak álltam a csukott ajtó előtt és nézegettem a cédulát, amelynek az egyik sarka hiányzott. Idegesen letéphette, amikor elhatározta, hogy nem vár meg. Legnagyobb bosszúságomra a kocsim már eltávozott. A szép villanegyed, amelyben Mária lakott, nem tudott szabadulni egy kis proletárszigettől, vagy tiz viskótól, amelyek a negyed kellős közepén terpeszkedtek. Bosszan-