Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Áll a bál - Darkó István: Áll a bál

fehér kéregben állott a jég, a piactéren csikorgó tengelylyel állottak meg a falusiak szekerei. A megfogyatkozott bál egyre tartott. A cigányt Jánky Hubert az ablak elé állította, s amikor könyörögve abbahagyták a muzsikálást, a hátukra nyitotta az ablakot. A belső sarkokban a lányos szülők bundákban ültek, és kendőkkel takargatták gyerekeiket. Bilóczy Isti szunnyadt egyet a sarokban, egyszerre felriadt és a térdéhez kapott: — Itt én visszaszerzem a hasgatásomat, ennek már jó vége nem lesz az én számomra. Selmer bárónő, aki frissen, élénken, szellemesen beszélgetett a körülötte levőkkel, odaszólt neki: — Már vissza is kapta, Istike. Számoljon le vele. Most már nyugodtan kitarthat. Bilóczy ledobta magáról a bundát, a bárónő elé penderült, és összecsapta a bokáját: — Szabad kérnem, Franciska? A bárónő összecsapta a kezét: — Mi lelte magát, Isti? — Má' megbocsásson, de a kérdés helytelenül van feltéve. Hatalmas csókot cserdített az enyhén szabadkozó bárónő kezére, s táncba vitte. Tíz pár, nem több, járta még akkor, ezek ujjongó kiáltozással fogadták a tizenegyediknek érkezőket. — Miért nem táncolsz, Tutyu? — kérdezte a rendőrkapitány. — Mire vársz? Á hallgatag Lóránth Sándorral ültek, hármasban, egy félreeső asztalnál. Tutyu eddig rengeteget beszélt, most csodálkozó kijózanodással bámult körbe a teremben: — Hát ezek még mindig dolgoznak? És ti miért nem táncoltok? ... Te különösen, Sándorka? — Kivel táncoljak? — Már megbocsáss, menyasszonyod is volna. Odamutatott, ahol Drágóczy Irénke járta a kisebbik Lóránthtal. 96