Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Egy nemzedék sodródni kezd - Lányi Menyhért: Öten a különszobában

gondolt, amiket a külvárosi sikátorok éjszakáiban vívtak meg menekülő emberek a rendőrökkel. A hangoskodó vitára Korbuly összerezzent, hideglelősen szimatolt körül, nem hallja-e meg valaki. — Erről a témáról tulajdonképpen nem tanácsos túl hangosan beszélni — mondotta is sietve, és visszamenekült a pohara felé. Azután nehéz és kényszeredett csend ülepedett az asztal fölé. Majáky hátratámaszkodott a székében, és zavartan simította el őszes bajuszát. Most újra érezte torka mélyén azt a keserűséget, amit e nehéz években minden illúzió vagy naiv ábránd elfoszlásakor érzett. Az imént még fontosnak tartotta, hogy valamit békítően vagy energikusan közbevessen, és a régi összetartozás hangulatába fűzze a többieket. De most már tudja, hogy ez is hiábavaló buzgalom lett volna. Valóban, a fiúk annak idején elmentek a világ négy tája felé, és a négy világ egymásra vicsorít innen. Naiv álom volt feltételezni, hogy őket is a nyűtt és csikorgó emlékkocsi elé foghatja az a napszítta, vérszegény szimbólum. Persze, ilyen körülmények között az a dolog a raportosdival és gyónással elsüllyedt idők játékai, sok értelme nem lett volna a jövőben való találkozásnak sem. Nem volt ez keserű kiábrándulás, inkább fölényes magára ismerés, de valami a szíve eldugott redőjében a régi katonás eréllyel dörögte: „Ezen is túl vagyunk." Fáradtan előrehajolt, azután tétován felállt, és kedves hazudozással mentegetőzött: — Bocsássatok meg, fiúk, de a magamfajta öregember hamar elálmosodik. Ti ne zavartassátok magatokat, mulassatok tovább. — Kezet nyújtott az elkopott és ósdivá foszlott feljebbvalói leereszkedéssel, de a szemei hidegek voltak, amint a fiúk arcába nézett búcsúzóul. Szinte már halotti szemek voltak. Mennyire megöregedett — gondolták a többiek, míg száraz kezét megrázták. Erőszakolt tiszteletadással utánanéztek, míg a pincér rásegítette divatjamúlt galléros kabátját. 76