Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Egy nemzedék sodródni kezd - Lányi Menyhért: Öten a különszobában

— Viszontlátásra, fiúk! A négy ember eloszlott az ajtónál, mint a kardcsörgéstől, sarkantyúpengetéstől aláfestett, oly nagyon ismert lépésük zenéje. Levegővé foszlottak, és emlékekké lettek ... Azóta évek múltak, és Majáky élte a félreállított, nyugdíjas ember eseménytelen életét. Nehézkessé vált testtel, bizonytalanná lett tekintettel nézelődött, mint építik az új idők emberei az új házakat, vagy emlékek öreges ébresztgetésével fürkészte, miként menetelnek az új idők katonái a város utcáin át, lépést tartanak-e, vagy rendben van-e a ruházatuk. Már megőszült a haja, a tartása ernyedtebb lett, de mi célja is annak, hogy kihúzza magát? Az a meghívó pedig kedves, hanyag betűivel keretbe szorítva ott áll az asztalán. Nem a falakon, miként a képek, mert azokat megszokja a szem, és meg lehetne feledkezni róla. Igaz, már szemüveg kellett ahhoz, hogy igazában gyönyörködni tudjon benne... de azért mégis az a kar volt ez, amely átölelődik az eleven múltból a holt jelenbe. És azután ott voltak az Astoria különtermében, szeptember 2-án pont nyolc órakor. Majáky nyugalmazott kapitány úr kissé feszesen, a régi tartás kedves erőltetésével ült állig gombolt mellényében az asztalfőn. A szeme kissé megromlott, elvizenyősödött, ahogy ez már öreg embernél szokásos, ámde nem kell mindjárt arra gondolni, hogy ez az elérzékenyüléstől van. És az a régi szokása, hogy zavartan elsimítsa bajuszát, most is megvan, ha nem is a régi, fiatalos lendülettel már. — Hát te vagy a Korbuly hadnagy? — kérdi egy kissé ridegen szabott fekete redingote-féle ruha vállára eresztve száraz kezét. — Persze gondolhattam volna, hogy csak főszámvevők viselnek effajta szigorú ruhát, és eresztenek szakállt a mai drága világban — és engesztelően nevetett hozzá annak jeléül, hogy mindezt nem gondolta megbélyegző szándékkal. Füzesséry főhadnagy úr most is afféle vidékies zekében 70