Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Egy nemzedék sodródni kezd - Tamás Mihály: Találkozás a faluval

Az öreg kurtán szólt. — Hét annak. A fiú tűnődött. — Igaz bizony, ihét... még jó, hogy együtt maradtunk, hogy apám a mi trénünkhöz került. Ingerült lett az öreg. — Fenét jó, maradhattam vóna otthon is, elég vén vótam hozzá... A fiú érezte, hogy az apjának van igaza, helybenhagyta. — Mán az igaz, eltanáltam vón magam is Szibériába. Ritkultak az erdő fái, hangos csöndje volt a fáknak, mint a magányos halottvirrasztásnak. A fiú ért ki elsőnek a tisztásra, botjával mutatott előre. — Ott van la ... — Igen, az a'... A fiatal szaladni szeretett volna, hátranézett: nehezen lép-e az öreg. Az is sietni akart, de mégis visszatartotta a lábát, minek, nem olyan sürgős. — Jöjjön már szaporábban, apám. Az öreg egy kicsit derültebb volt már, olyan szorongósrekedt volt a hangja. — Hét eszt'endő meg egy perc, vagy kettő, a' már nem számít. De azért gyorsabban kezdtek lépni mind a ketten. A falu ott feketéllett előttük a lapályon, néhol apró sárga kockák villantak ki az éjszakába. Világos volt az első ház is a falu szélén. — Úgy látom, Julcsa néném még fenn virraszt. Az öreg elkomolyodott, fanyar, nyikorgós rándulással. — Nem meri kiótni a lámpát, mer' fél, hogy éccaka lesz. A fiú nevetett, jólesett neki a maga hangja. — Hát éppen már nem lenne olyan korán neki. Felértek a szekérútra, rekedt zörgéssel jött mögöttük egy megkésett szekér. Félreálltak, engedték, hogy előremenjen, ráköszöntöttek. A lovak kocsisa rájuk nézett, megbökte a kalapját, nem szólt vissza. — Ejnye, be más divat járja most errefelé, apám. 59