Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Egy nemzedék sodródni kezd - Szombathy Viktor: Egy nemzedék sodródni kezd

tunk, amint lebegve-szállongva földet ért és elpihent rajta. Csak álltunk a töltés szegélyén, s meredtünk bele a hajnalt váró éjszakába. Mintha a hódunyhán sohasem akart volna áttörni a derengés. Nagy nehezen fordultunk meg, dideregve osontunk a 'híd felé. A híd bújócskát játszott velünk, az utat kétszer tévesztettük el. A patak is mindig másutt bukkant elő. A macska szemét szerettük volna kölcsönkérni most. Lábnyomok keresztezték egymást, mind több és több. A havat rohanó lábak taposhatták le, a bokrok szélén fel is túrták, ahogy menekültek. Felkattintottuk a lámpákat, fényükkel körülkerítettük a füzek hegyét s a befagyott Rima köves partjait. Tétován kaszált a hópihék sátrában a sárgás sugár, a lámpaelem erőtlenül harcolt a sötéttel. Piciny, sötét folt virított a mezők fehér takaróján. Társam megrántotta kabátom ujját s rémülten suttogta: — Vér! 'A lámpa apró fénykörében mohón itta be a hó. És mintha a téli reggel csak erre várt volna, a hegyek felől szürkén, álmosan derengeni kezdett. Megtaláltuk a főhadnagyot is. Ott feküdt az egyik kopasz fűzfa tövében, fél karját segítséget kérőn a fatörzs felé nyújtva, mintha a havas kérget akarta volna utolsó üdvözletül megsimogatni, vagy a fa odvában keresett volna menedéket. Másik fél karját messzire röpítette a kézigránát. — Belevágták! — pihentettük meg a lámpa imbolygó fényét, mintha létrát nyújtottunk volna neki, hogy a fény hosszú fokain kapaszkodjék fel mind magasabbra, a végtelen örök semmibe. Sarkon fordultunk, és a rosszhír-vivők vad buzgalmával vágtattunk vissza a város felé. A kártya ekkorra eltűnt az asztalról, a pénzt is összeseperték már, s a százados ajkát rágva, idegesen várta az első hírhozót. — A főhadnagy úr — lihegtem —, a főhadnagy úr, a fűzfa alatt... A kályhából áradó hő a levegőben szállongó port pörkölgette, mégis úgy éreztük, hogy jeges hideg rázza tes55