Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Egy nemzedék sodródni kezd - Egri Viktor: Szüret

Kálmán éhesen nyúl a csemege után. — Most aztán igazában megéheztem egy kis szőlőre! — mondja aztán, hogy a szőlő néhány falásra eltűnt. Leverten kotorgat az iszákjában, de csak egy szál hagymát talál, jó ikövér, öklömnyi. Körülményesen felszeleteli, és falja egy kis kenyérrel. Jó ez a hagyma, nem érzi az ember a kaverna orrfacsaró bűzét. — Csomagod jött? — kérdi Kálmán, mert ő sem tudja elképzelni, hogy kint az árkok körül, végig a hegyoldalon valamikor szüreteltek, csorgott az édes íz, a puttonyos lányok éneke messze elhangzott a napsütötte lankákon. Ketten újságoljuk Kálmánnak a hegyoldal szenzációját. — Gyerünk szüretelni! — határozza el sebtében Kálmán. Szól a hadnagyunknak, Barátnak, nehogy azt higgyék, szökni akarunk. Barát álmosan jelzi, hogy részt kér a szüreti áldásból, aztán indulunk. Vagy kétszáz lépést tekergőzünk hasmánt, olykor elsétál fölöttünk egy fényszóró vakító csóvája, belep éles fehérséggel, a táj felragyog, mintha hó, temérdek hó lepné be hirtelen, és mi némán meglapulunk a rögön. Mintha metszett kristály pattanna, messze golyók csapnak le lankadtan. Tetőtlen házak merev árnyképe mered a magasba, korhadt gerendák fénylenek. Egy kápolna tört ablakíve közt könnyű homály dereng, fala ferdén ráhajlik az égre. Kúszunk a tőkék közt. Múlt esztendőben még ápolhatták, idén már vadon termett, ritkás a fürt, kicsi a bogyó. A fényszóró csóvája átseper a szomszédba. Mint egy tejfolyó, úgy fénylik fel a lanka. Hát ott is kuksol a tőkék közt néhány kavernalakó. Egy darabig lapulnak, majd amint továbbsétál a csóva, a holdfényben látjuk, hogy átintegetnek, karókat lobogtatnak. Még danolnak is szüretelés közben. Mihály teleszedte már a sapkáját, egy földvájásban kinyújtja lomha tagjait, leveleket kotor a feje alá, és percek múlva szuszogva alszik a szeptemberi éjszaka édes szőlőillatában. Mi is elnyúlunk a földön, a szagos éjmeleg körülölel. Kimondhatatlanul jó ez a váratlan pihenő itt, fölöt36