Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Egy nemzedék sodródni kezd - Egri Viktor: Szüret

EGRI VIKTOR Szüret Tizenhétben, szüretidőben volt, túl a háború derekán. Akkoriban éppen az első vonalba kerültünk. A szakácsok csak éjnek idején hozhatták fel a hegyre a menázsit. A reggelit, az ebédet és a vacsorát egyszerre. Nagy tartályokban a levest, a feketekávét, homokzsákokban a főtt húst. Egy altiszt kaparta ki földes markával a feldarabolt húst, és belecsapta az odatartott csajkákba. Nem sokat finnyáskodtunk, ízlett a hús így is, csak kevés volt. Fejenként fél kenyér járt mindenkinek. Ezt aztán egy ültében megette az ember, különben reggelig szőrén-szálán eltűnt volna a maradék. Egy ilyen vacsoraebéd után egyszer hozzám jön Anda Mihály. A tenyerén két fürt szőlő piroslik. Felkönyöklök a kaverna szűk faheverőjén: — Hol szedted? — kérdem, és nyúlok a szőlő után. Parányi a szeme, akár a gyöngy, édes és kemény. Mihály szeme hamiskásan rám villan: — Az árok mögött tele a hegyoldal szőlővel. Kicsit csenevész, de muskotály... Kitűnő bor teremhetett erre! Ejnye, ennek a fele se tréfa! Homokízű hússal, áporodott kenyérrel ütjük el éhünket, amikor itt a közelben szüretelhetünk! Éjjel kerültünk ide, a sötétben az ember .alig látja a szomszédját, hát még a szőlővenyigét az árkok fölött. Nappal pedig nem tanácsos sokat nézelődni, a felhányt föld és a sok homokzsák különben is elfedi a kilátást. Mihály a konyhán járt, nappal csavargott a futóárokban, így bukkant rá a szőlőre. Rázom Kálmánt, a barátomat: — Ébredj, Kálmán! ... Nesze, egy kis szőlőmaradék! 3* 35