Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Rögeszme - Egri Viktor: Békesség

Még egy futó tekintetet vetett a halottra, sóhajtott, és elment a katonákkal. Korán reggel kiszállt a bizottság. De nem volt a tetemen mit nézni... Parádés katonai temetés lesz, mert bebizonyosodott, hogy csak „baleset" történt! Illés nem csodálkozott, megszokta már az efféle baleseteket meg a pillanatnyi elmezavarban elkövetett öngyilkosságokat ... Miért ne földeljék el rangosan? — Mikor temetjük? — kérdezte Illés. — Csak holnap, be kell várni a családot — felelte az orvos. Az anya még aznap megjött. Nem volt még gyászruhában, csak a kalapjára tűzött fátyolt. Halkan jajgatott, amint a ravatalozóházhoz értek. — Ne menjen be hozzá, míg el nem készültem — fogadta Illés. — Az édesanyja vagyok! — Tudom én azt, jó asszony ... De tessék inkább várni, tessék holnap jönni, akár hajnalban... Addig felöltöztetjük, telerakjuk szép őszirózsákkal. Az anya mindebből csak annyit értett, hogy holnapig várnia kell. Belekapaszkodott az öreg karjába és felsírt: — Eresszen be azonnal!... Istenem, látni akarom! Illés lehajtotta a fejét.. Szerette volna lecsendesíteni, megvigasztalni a fájdalomtól szinte megháborodott anyát ... Miért is jött egyedül? Erős idegzetű, edzett férfi még elbírja a szenvedésnek durva értelmetlenségét is, de ez nem asszonynak, nem anyának való látvány. Sohasem fogja ezt elfelejteni, egész életében ott marad emlékezetében a rettenetes kép! — Ne menjen be, ráér megnézni holnap! — mondta tehetetlenül. Aztán gyámoltalanul hagyta, hogy az asszony lenyomja a kilincset és belépjen. Az anyát egy pillanatra megcsapta a fertőtlenítők émelyítő szaga, és megtántorodott. Annyi ereje sem volt, hogy a pokrócot felemelje. Illés megtette, az anya odanézett, és sikoltva elterült a padlón. Meg se moccant, úgy feküdt .287