Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Rögeszme - Sándor Imre: Öröm

Huszonöt éves koráig rendben is volt minden, magányosságát, apró sóhajait eloszlatta avval a gondolattal, hogy mindez csak várakozás; ha este munkátlanul ült, néha hirtelen oldalra kellett fordulnia, mert úgy érezte, hogy valaki ül mellette, de nem ült mellette senki. Ha takarított, ágyat húzott, főzött, mindig várta, hogy valaki leül a karosszékbe, belefekszik az ágyba, megeszi az ételt; de a felelet mindig csak az anyja száraz köhögése volt. Egyszerre aztán megnőtt, elviselhetetlen, óriási daganattá nőtt, valósággá nőtt ez az üresség. Hirtelen megérezte a becsapottságát: Kinek? Miért? Józanul is utánagondolt a dolognak, és normális, együgyű szavakba formálta a lázadását: most már százszázalékos bizonyosság, hogy nem megy férjhez, tehát senkinek sem árthat a maga gyámoltalan bűnözésével, és ha más mód nincs, hogy valakinek megfoghassa a kezét, hogy tehessen valamit valakinek, hát akkor mindent! Akárhogyan! Akármeddig! Napokig boldog lázban tartotta ez a felszabadulás. Csak az első érdemes férfit várja meg. Ez is milyen nehéz: melyik az érdemes? Válogatni fog a férfiakban. Az idő telt, de a tíz éve egy helyben dolgozó, szorgalmas, megbízható hivatalnoknő, úgy látszik, végleg elintéztetett a férfiaknál. — Nem mernek közeledni — gondolta a lány, és igyekezett apró jeleket adni a korábbiaknak, a kollégáknak, akik azelőtt, az évek folyamán próbálkoztak nála. De a férfiak érzéketlenek voltak a finomságokkal szemben, szomorú udvariassággal rázták le, mint szokás az öregedő lányokat, akik az emberi kor végső határáig küzdenek elszántan a — férjhez menésért. Az idő telt és az érdemes férfiú nem jelentkezett. Az anya egész súlyosan beteg volt, és egy fiatal orvos kezelte. A lány tanárt hívatott, noha az orvos szomorú mosollyal mondta: — Kár a költségért, kisasszony. .260