Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Rögeszme - Szenes Piroska: Nyárelő

ha olyan szőke lenne, mint az a csillag ott, akkor is mi lenne az a maga őzikeszeméhez, azokhoz az édes gödröcskékhez képest a nevető arcocskáján?! — Jaj, hogy nem szégyelli magát, Ferke, így hízelegni szemtől szembe? — zavarodtam én meg a sötétben* és már ugortam is. — Hová szaladnak? — kiáltott utánunk a mamám idegesen. — Azonnal jöjjön vissza, Baba! — Ne légy máľ oly szigorú, Emmám! — szólt Karsai néni hízelegve. — Hadd játszanak a gyerekek, oly fiatalok! — Oh, igen — mondta a mamám élesen —, a gyerekek azok. Jaj, nékem sehogyse tetszik a hang, amivel a mama beszél néhány nap óta Karsai nénivel! Pedig még csak három hete nyaralnak nálunk, és hogy örült akkor a mama, mikor a nyaralókat megkaptuk! ... De ilyen ő, ha valakit nem szeret, nem tudja titkolni. Még szerencse, hogy Karsai néni ezt, úgy látszik, nem veszi észre. Ribizlit szedtünk Ferkóval lekvárfőzéshez. De ez bizony lusta egy fiú, folyton nógatnom kell. Még engem is csak zavar, elkapja a kezemet, és a gyümölcsleves ujjaimat nyalogatja, hogy vajon édes-e. Végül is az arcára kentem a tenyerem nyomát. — Ferke, hallja-e? — kérdem tőle. — A maga papája nem féltékeny, ugye? Mert szeretném tudni, hogy maga vajon milyen férj lesz? — Ha maga lesz a feleségem, igenis féltékeny leszek! — jelenti ki Ferke. — Várok is én magára! — heccelem én. Most tizennégy éves vagyok, két év múlva férjhez akarok menni. — Várjon háromig, Baba — fogja meg akkor a kezemet egészen komolyan. — Várjon rám három évig, kedves, édes Baba!... Ha leérettségiztem, rögtön elveszem magát feleségül. De olyan gaz módon tud nézni ez a Ferke a szép fekete szemével, hogy az embernek kicsit elszorul a szíve és nevetni sem tud. Hagyjon már! — suttogtam és lökdöstem .254