Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Lósorozás Gádoroson - Szombathy Viktor: Még vasárnap délután

Péter nem szólt vissza. Benyitott a kis ajtón, a csüngő, mosott fehérneműk közé. Éppen jókor lépett be, mert Johann ebben a pillanatban nyújtotta ki a kezét az asszony felé, hogy átkarolja, de Péter nem ijedt meg, ismerte aszszonyát. Mert ebben a pillanatban az ingfüggönyök mögül valóban fel is harsant Rozál csattanó hangja: — Nyughass vagy takarodj! Most látták meg Pétert, akivel együtt süvített a kinti hideg szél. Péter kettévetette csizmáit a súrolt deszkán, s egy villanásig feltekintette a legényt. Aztán felemelte a kezét, s egész tenyerét rázuhintotta Johann képére. Csattant a pofon, mint az árnyékvető urasági ponyva. Johann az arcához kapott, már-már emelte is a kezét, de Péter még rákiáltott: — Itt én vagyok a kapitány és én is parancsulok! Kinyitotta az ajtót, s utat mutatott a vékony esőbe Johannak. A legény nem szólt egy szót sem, csak kint kezdett átkozódni, lassan halkult a hangja. Péter átkarolta az asszonyt: — Bántani akart? Rozál szipogva bólintott, de nem szólt, hanem úgy odabújt az emberéhez, mint gomba a fatörzshöz. Itt, itt a legjobb, ezen az esőszagú ködmönön, ezen a sok horpadt rézgombon, ezen a fakó báránybőr galléron ... — Bitang! — fakadt ki Péter —, menjen az Erzsókjához, akihez való. Még elrontja a vasárnapomat! Aztán nem is szóltak többet róla. Péteréknél nem szokás a felesleges beszéd, ha már valami kérdést jól és megfelelően elintéztek. Ezt pedig igen helyesen intézte el Péter. Remélheti, hogy Johann vissza sem jön, hanem átáll másik hajóra. Isten legyen a hírével, majd szegődik holnap akár három is ... — Ügy illik, hogy ne bizakodjunk el — ült vissza az ágyra Péter —, mert még nagyon jól találnám érezni magam. Ügy múltak az órák, mintha párjával rohannának az enyészetbe: alig ebédeltek meg, máris vitte a családot sétálni a városba, s úgy mutogatta az utcákat, csillogó 13 Szlovcnazkói vásár 193