Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Áll a bál - Darkó István: Görögtűz

A leány hangja bizonytalanul csengett, — -Ne haragudjék, de bizony nem emlékszem. — Látja, így vagyunk... Egyszer menetszázadot kísért ki az állomásra, én őrmester voltam abban a menetszázadban. Maga virágot osztott a katonáknak, és nekem is adott egiy szalagot és két szál szegfűt. Akkor azt mondta, hogy viszontlátásra. Most már emlékszik? Hallgattak, és egymás száját figyelték. A leány azt szerette volna (felelni, hogy már emlékszik, de nem tudta hazugságra kényszeríteni magát. — Nem. Hiába ... nem emlékszem ... A fiú huzakodva nevetett. — Mekkora szenvedéssel mondja ezt. Hát ebben, én úgy találom, semmi sincs. Nem emlékszik, nem is emlékezhetik. A többi megyei úri hölgyekkel virágot osztott a katonáknak, és most igazán nem köteles mindazoknak az arcára emlékezni, akiknek adott a virágából. — Ebben igaza van. De magát már az iskolából is ismertem. Most, ahogy megláttam, rögtön emlékeztem magára. Csodálom. Mindig azzal hencegtem, hogy milyen jól emlékszem az arcokra. Akit egyszer megláttam életemben, másodszor holtbiztosán felismerem. — Igen, de egy szürke katona a sok között... — Az lehet az oka, tényleg ... És miért volt őrmester? Egyszerű őrmester volt? A fiú megint a homlokához tapogatott. — Igen, mert mi a gimnáziumba csak a hatodik osztályig jártunk együtt. Akkor én ipariskolába kerültem. Mégis jól emlékszik, hogy együtt jártunk. Persze én azóta köszönni sem mertem magának. A leány bátorítóan nevetett. — Ugyan, ezt nem is gondolhatja komolyan. A ífiú mélyet lélegzett, és közelebb hajolt a leányhoz. Ruhája és haja erős üde illata megütötte az orrát. Beszívta, mint a cigaretta füstjét. Kábultan bámult a sötét körvonalú, karcsú lányra. Kezével a homlokát tapogatta, és gyorsan folytatta: — Csak most mondja, hogy ezt nem gondoltam komo116