Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Áll a bál - Darkó István: Görögtűz

lyan. Ennek .a furcsa, váratlan helyzetnek az igézete alatt, amelyben most vagyunk. Az édesapja is így 'beszélgetett az apámmal, látta? Neki igaza volt, a vi'har felkapott minket, különböző értékű növényeit a vágbányai vegetációnak, és egy tölcsérbe, egymáshoz csapva röpített fel az ismeretlen magasba. Most így vagyunk itt együtt. Azért ülünk itt egymás mellett, ebben a lehetetlen vasúti kocsiban, amelyben azelőtt, ne haragudjék, csak barmokat szállítottak. Gondolja el azonban azt, hogy akárcsak az utcán is szóba állhatott volna velem azelőtt, amíg mindez nem történt?! ... A leány felizgatott hangon tiltakozott: — Miért ne? Ezt nagyon is el tudom képzelni. Azért, mert erre nem volt alkalmunk, nem hiheti, hogy ennek valami komolyabb akadálya is volt. — Nagyon is elképzelem. Mást ne mondjak, társadalmi akadálya. Szép, hogy így tiltakozik, de ezt megint icsak a helyzet szülte. Maga, Eszter, velem igenis nem társaloghatott azelőtt, mert maga az alispán úr lánya volt, aki nem állhatott szóba egy ilyen elektrotechnikussal, mint én vagyok. Nem tudom, mit szóltak volna ahhoz a tiszt urak, akik magát kísérgették. Vagy az édesapja hivatalából való tisztségviselők. Én, mivel nem tanulhattam végig a gimnáziumban, szerelőládikával a nyakamban kerestem a kenyeremet. A leány keze megmozdult, és megfogta a fiú kezét. Aztán gyöngéden megszorította, és közelebb hajolt hozzá: — Lehet, hogy maga csak elektrotechnikus, ládikával a vállán... — Igen, s ez a leglényegesebb az életemben. Ez is olyan lepel, mint amilyenről az édesanyja beszélt. A leány hangja felujjongott: — Igen, de az apám azt is mondta, nogy ez a lepel néha nagy szenvedések és emberi hajók idején leszakad az emberről, és alatta meglátszunk mezítelenül olyannak, amilyenek vagyunk. A fiú higgadt mosollyal még ellenkezett. — 'No igen, de nálam éppen ez nem baj. Az én leplem alatt nincs semmi lényegesen elütő attól, amilyen a lepel117