Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Áll a bál - Darkó István: Görögtűz

A beszélgetők elcsöndesedtek, és a tűz táncoló sugarait nézték a kocsi deszkafalain. Az alispán a karosszékbe tett vadászbundáján pihent háraejtett fejjel, és éjfél felé elszenderedett. 3 A leány egy percig sem hunyta le a szemét. Széket tett az ajtó keskeny réséhez, és azon lesett ki a hűvös őszi éjszakába. A csöpp mozdony köhögését hallgatta, röpködő szikráit nézegette, s az egyszerű utazás a mozgalmak nélküli éjben, a kaotikus nappalok után, megejtette őt. A fiú a ládák tetejére kapaszkodott. Poros tetejű szekrényre támasztotta a könyökét, és a másik oldalon, a magasan levő csöpp ablakon át szintén az eltünedező sötétséget leste. Ennek a szekrénynek a tetején gyerekkorában apró játékait tartotta. Most poros szélén, a felső párkány alá félig becsúszva, kemény papírból kivágott színes katonafigurákat talált vagy öt darabot. Apró emberke volt, amikor ezekkel a papírkatonákkal játszadozott. Most a véletlen találkozásnak fölszisszenve megörült. A katonákat az ablakpárkányra rakta. Aztán egyszerre hirtelen elhatározással, elfacsarodott szívvel egyenként kiengedte őket az ablakon. — Jenő — szólt feléje a lány a másik oldalról. — Mi tetszik, Eszter? — Jöjjön ide egy kicsit, beszélgessünk. Még egy szót sem szóltunk egymáshoz. A fiú lelépett a ládákról, az ócska bútorok kopottas társaságából, és a lányhoz közeledett. A himbálózó petróleumlámpából éppen kifogyott a láng tápláléka. Szürke sötétség terjengett a porszagű levegőben. Állott, meleg szövetébe az ajtó nyílásán át behasított az éjszaka hideg kése. Leültek, és egymás fehéren világító arcát kutatták. A leány kerekded arca közel került a fiúéhoz. — Mikor beszéltem én magával utoljára, Jenő? — Még a háború alatt egyszer, Eszter. Emlékszik? 8' 115