Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Áll a bál - Darkó István: Görögtűz

Az öregember a válla fölött hozzáhajolt, és puhán, suttogó bizalommal kérdezte: — Hogyan, hogy ilyen gyorsan el kellett jönnie... alispán úr? — Annak rövid a sora, kedves barátom. Engem, nem tudom, miért, nem akartak kiutasítani olyan egyszerűen, mint másokat, például magukat is. De engem megviselt ez a helyzet. Felmentem a Tátrába üdülni, négy hét alatt összeszedtem magamat, és akkor egy nap, még a kúrám befejezése előtt, hazautaztam. Fölmentem az utódomhoz, és bejelentettem, hogy el akarok menni. Két vagont tudtam csak kapni. Abha berakattam a holmikat. A két vagon egy hétig állt a mellékvágányon, mi meg az ismerőseinknél laktunk. Akkor bementem a vasúti elöljárósághoz, és kértem, hogy vigyenek ki azonnal. Csak kiutasításra, mondta ez az ember. Megszereztem a kiutasítást, akkor várni kellett volna, amíg összeáll egy egész vonat a költözőkből. Megint utána kellett járnom, hogy ne kelljen megvárnom, így csak magukat vettük be a karavánba, aztán kaptunk egy kávédarálót, és most döcögünk az ismeretlenségbe. — Az embernek lassan elapadnak a könnyei — mondta az öregember. — Igen, és akkor egyszerre tisztábban kezd látni... Sok dolog tisztázódik ilyenkor, mert az ember csak a bajban, a szenvedések között látja magát és embertársait olyannak, amilyenek azok a valóságban. — Apácskám, magának igaza van — szólt közbe a karcsú lány, és a fiúra nézett. Ez szemben ült vele a kocsi néma hátterében, és szorongva figyelt és hallgatott. Az alispán felélénkült, és még bátrabban lépett előre gondolatai ösvényén. — No persze, hát ha ez a nagy baj nem szakad ránk, megismerkedtünk volna-e valaha is magukkal, asszonyom? A kedves férjétől engem egy világ választott el azelőtt, elmosódott körvonalú, az emlékek távlatába tolt régi világ. Bizonyára nem mondhattam volna neki azelőtt azt, hogy semmi lényeges különbség nincs közöttünk, hogy mindnyájan egyforma emberek vagyunk, csak éppen én szeren8 Szlovenszkói vásár 113