Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Áll a bál - Darkó István: Görögtűz

Az öregember készségesen magyarázta: — Kénytelenek voltunk vele. Napok óta várjuk az indulást, mi már öt napja lakunk a vagonban. Az alispán vigasztaló hangsúllyal kezdett beszélni. Kissé olyan módon társalgott, mintha szónokolna, és olyan jelentőséggel, mint aki ahhoz van szokva, hogy sokan és figyelemmel hallgatják. — Kérem, én mindezeken a dolgokon, amelyek mostanában esőstől rohantak meg minket, már nem is csodálkozom ... Egyébként én is ismerem önöket otthonról... Az öregasszony felé fordult, aki az ágybői kihajolva élvezettel hallgatta a beszélgetést. — A kedves férjét ismerem, noha abból a távolságból, amelyben élni kénytelenek voltunk. Az adónál volt alkalmazva, ha nem tévedek. Az öregember sóhajtva felelte: — Húsz évig. Igenis. Adótiszt voltam Vagibányán. — Igen, hiszen köszönő viszonyban voltunk. Hát kérem, most eljöttünk onnan. .. Szomorú, de így van. Az ember az évek hosszú során megszokik egy környezetet. Ott jóban és rosszban becsületesen végzi mindennapi dolgát. Ismer minden követ a járdán, minden embert a városban, megszereti a környező hegyeket és kirándulóhelyeket, mármár azt hiszi, hogy a Kálvária túlsó oldalába viszik majd ki egyszer, ha vége mindennek. Úgy él ott, mint a beplántált növény, gyökeret eresztve és beerősödve a talajba. Akkor jön egy vihar, kitépi, és messzire dobja ... Az öregasszony felsírt a csíkos párnák között: — Én ott születtem, kérem szépen, az édesapám bányatiszt volt az államnál. — Ügy van, asszonyom, ezt még hozzá is vehetjük súlyosbító körülménynek. Csakhogy az ember büszkén él, és egy kicsit szerényebben végzi. Néha az élet még meg is gyorsítja a szerénysége eljövetelét. Lehajolt a kályha elé, ahová apróra vágott fa volt gyűjtve tüzelésre. Felmarkolt néhány darabot közülük, kinyitotta a kályha rosszul záró pléhajtaját, és a tűzre dobta a marék fát. 112