Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Áll a bál - Darkó István: Görögtűz

a hangját. Akkor azt hallottam, hogy valami ananászdinnyéről beszélt. Az öregember is a beteg fölé hajolt. Élvezettel suttogta: — A méltóságos asszony az ura vadászbundájában ül egy ládán. A fűtő mondta az előbb. Kicsit kihajolva egészen jól lehet a masinisztával beszélgetni. Gyermekkoromban mindig masiniszta szerettem volna lenni. Érdekes az, amikor kihajol a mozdony ablakán, előrebámul, bele akármilyen szélbe, esőbe, hóba, és viszi maga után a vonatot. — Nagy felelősség az — mondta felélénkülve az öregasszony —, annyi temérdek ember sorsa van rábízva. Az öregember nevetett: — No, most csak a mi hármunk sorsát meg az alispánék sorsát bízták rájuk. Hat embernek szól ez az egész vonat. A fűtő jókat nevet rajtuk. Az öregasszony felfigyelt: — Miért nevet a fűtő rajtuk, Gáspár? Mit mondasz? — Azon nevet, hogy az alispán a lányával és a páva feleségével a fűtetlen marhavagonban kuporog, mint akármelyik közönséges szegény ember. — Azon nincs mit nevetni, Gáspár! Az öregember elszégyellte magát, és megint a kályhával kezdett foglalatoskodni. Az öregasszony a fiához szólt: — Jenőkém, mondanék neked valamit, ha nem haragszol meg. — Tessék, édesanyám, már hogy haragudnék meg, bármit mond is. — Ha megállunk valahol, a legközelebbi állomáson szállj le, menj oda az alispán űrékhoz, és mondd meg nekik, hogyha nagyon fáznak, jöjjenek át hozzánk. Nálunk mégis fűtve van ... A fiú tenyerébe fogta a homlokát, és megint a halántékát dörzsölte. Ijedt, fekete szemmel nézett az anyjára, és kínnal akart szólni, mert a beteggel nem szabad ellenkezni. Ebben a helyzetben különösképpen teljesíteni akarta az édesanyja kívánságát: — Ha kívánod, édesanyám, átmehetek ... 108