Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Irodalom és nemzetiség - Szvatka Pál: Szloveszkói magyar irodalom

súlyozó magyaros irányzathoz. Csakhamar új mozgalom támadt, amely a „kisebbségi sorsot", az „új mentalitást" hangsúlyozta, s a régi elavult formákkal szakító új magyarságot követelt. Szellemi irányzatán nyomban meglátszott az előbbi korszak két táborának lényeges, de átnemesített hatása, s bízvást megállapíthatjuk, hogy a jellegzetesen szlovenszkói magyar irodalom nem születhetett volna meg az emigránsok szociális és a dilettánsok regionális törekvései nélkül. Az emigránsoktól vette a magyar élet megreformálásának törekvését, mert ez a magyarság szerinte zsákutcába futott, nincs európai színvonalon és nem szociális, a helyi íróktól a kisebbségi élet kiépítésének vágyát, a talajban gyökerező regionalizmust, a pesti formát helyettesítő friss népi önállóság hitét. Az emigránsok hatásának mutatkozott a „proletár" bekapcsolása a nemzeti életbe, a regionális helyi íróké a „nép" bekapcsolása, a helyi zamat, a közvetlen környezet, a jellegzetesen szlovenszkói problémák belevegyítése a nagy világnézeti kérdésekbe. Csakhamar összeforrt a különös nemzeti regionalizmus a szociális tendenciákkal, a különböző táborban levő fiatalok találkozni kezdtek 1926 körül (a trencsénteplici írógyűlés), egyre erősebben hallatszott az „egység" jelszava, s az előző korszak íróinak vezető szerepét elfoglalta az új nemzedék, amely kaotikus vágyaiban és elképzeléseiben a magyarságot innen, Szlovenszkóról kívánta megváltani. Valóságos missziós tudat élt ebben az időben a fiatal szlovenszkói írókban. Ügy érezték, hogy ők az „újarcú magyarok", akikben az államfordulat és a később átélt események hatása „új mentalitást" fejlesztett ki, egy nemesebb, népibb magyarságot, amelynek szempontjai, ha áttörnek, alkalmasak a nemzet rehabilitására és az új prosperitás előkészítésére. Átitatódtak szociális tendenciákkal, amit az emigránsoktól tanultak, de átitatódtak a föld, a közvetlen környezet, a kisnép, a nemzet valóságos patriarkális szeretetével is, amit csak vidéken, vidéki gondolkozással tanulhattak meg és soha a szerintük nyugati Mekkák felé néző akkori budapesti irodalomban. Minden, amit írtak, amit cselekedtek, tele volt az elhivatottság tudatával. Győry Dezső szólaltatta meg lírájában a leghatározottabban az új hangot, az „újarcú magyar" elnevezés is tőle származott. A költő körül valóságos tábor keletkezett, a Prágai Magyar Hírlap vasárnapi irodalmi mellékletei lendületesen képviselték a fiatalok irányzatát, sorra jelentek meg a magyarság megváltását sürgető verseskötetek, 98