Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Irodalom és nemzetiség - Szvatka Pál: Szloveszkói magyar irodalom

folyóiratok, a nép felfedezésének mámorától csillogó regények és tanulmányok. Az új nemzedék hitte, hogy a magyarságot és a magyar kultúrát innen, a különös körülmények közé pottyant nemzetrész földjéről , kell megreformálni, valahogy úgy, mint hajdan a wittenbergai diákok vagy a bécsi nemesi testőrök tették. A mozgalom azonban zavaros és határozatlan maradt. Talán hiányzott belőle a nagy egyéniség, aki kristályosítja, talán nem volt annyira irodalmi, mint inkább politikai, ami meg is látszott, amikor a kezdetben kizárólag irodalmi kérdésekkel foglalkozó és irodalmi eszközökkel harcoló irányzat tisztára politikaivá vált, és a Sarló csoportosulásába torkollt. A „másság-érzet", a generációs tudat, a missziós élmény lassan-lassan elhagyta az irodalom berkeit. Fiatal vezérei, a sarlósok, politikai célokat tűztek maguk elé, de terveiket nem tudták megvalósítani, széthulltak, sokan a kommunizmusig jutottak. De a szlovenszkói irodalom második korszaka, amely körülbelül 1924-től 1929-ig tartott, az új nemzedék, az „újarcú magyarság", a jellegzetesen szlovenszkói élmények és belátások kihangsúlyozásából álló, különös missziós tudatával így is a szlovenszkói magyar kultúra legérdekesebb ideje marad. A vajúdás ideje, az önálló gondolkodás születése, a sejtmagot teremtő „másságérzet" keletkezése. A sarlósok, a szervező Balogh Edgár, a lírikus Morvay Gyula, a regényíró Kovács Endre, az esztétikus Peéry Rezső, az esszéista Brogyányi Kálmán, a szociológus Horváth Ferenc s a többiek, a Terebessyek, a Dobossyak, a Borossok ebben az időben álltak fejlődésük zenitjén, de a fiatalabb aktív írók is ekkor érték el a legnagyobb érvényüket. Győry Dezső, Darkó István, Mécs László, Egri Viktor, Jarnó József, Simándy Pál, Sebesi Ernő, Tamás Mihály, Vozári Dezső, Sándor Imre és sokan mások e második korszakban tűntek fel, ha a kor irányzatának megfelelően, a kaotikus lelkesedés és missziós érzet révületében tiszta irodalmi jellegükkel nem is játszottak annyira vezető szerepet, mint a sarlósok. A forrófejűség, a valódi értéket és színvonalat alig ismerő túlzások, a politikai tendenciák fel burjánzásai határozták meg a harmadik korszakot, amelyet Szlovenszkón szeretnek „a kritikai korszak"-nak nevezni, s talán 1929-től 1933-ig tartott. Az időt az írók. de főleg a tisztaságot és világosságot kívánó kritikusok felülkerekedése jellemzi. Akik a művészetet és a szolid kultúrát többre becsülték a zavaros „megváltási" lendületnél, bosszankodva vették észre, mennyire ellepi 99