Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Irodalom és nemzetiség - Forbáth Imre: Magyar költő Prágában

minden fiatal generációval megfiatalodott, hogy ugyanaz a Šalda, ki a századvég művészi és bölcseleti áramlatainak szuverén ismerője és propagátora volt — évtizedek után a háború utáni avantgarde mozgalmaknak legmegértőbb esztétája és kritikusa lett: aki ezt tudja, s olvasott néhányat százakra menő, csodálatos finomságú és szabatosságú esszéiből, verseiből, melyek nemesen és sötéten fénylenek, mint az ébenfa — nos, az megérti, ki volt Šalda! Amíg egy Šaldův zápisník megjelent, minden költő jól meggondolta, mielőtt kiadta verseskötetét, s inkább még egyszer átlapozta, átdolgozta, kigyomlálta, mert: mit fog hozzá szólni Šalda? Ez volt Šalda, legfelsőbb szellemi fórum, a költészet tábornoka, minisztere és kardinálisa, s legjobb barátja, de legszigorúbb revizora is egyben. Boldog az a kultúra, mely felett ilyen éber és okos, szerető, de megvesztegethetetlen szemek őrködnek, boldog az a költő, kinek ilyen mentor ad tanácsokat! Egy magyar Šalda nincs, és fájdalmasan hiányzik. A magyar művészetnek és irodalomnak, mely tropikus bőségben termeli a nagy tehetségeket, ez kellene, egy ilyen lelkiismeret és tudás, az ízlésnek, nívónak, igazi felismerésnek, de a könyörtelen kritikának és gyomlálásnak is ez a fóruma. Szerencsétlen csoportok és csoportocskák, magános útú üstökösök és sötétbe zuhanó meteorok, vad csörtetők és hallgatag félrevonulók magyar művészete! Mennyi istenáldotta erő és alkotó akarat vész itt el egymást marásban, önemésztésben, az álművészet, a kommercializmus, a giccs, a klikkrendszer s a múlt kísértetei elleni harcban! És különösen te, szerencsétlen szlovenszkói magyar művészetünk! Mi igazán sóvárogva, mint egy elérhetetlen imágóra, úgy tekinthetünk Šaldára. Mi igazán érezzük, mit jelent az igazi kritika hiánya. Híján lenni megértésnek, pártolásnak és becsületes, purifikáló akaratnak. A bigott, szűkkeblű, csenevész kritika szervi betegsége itteni magyar kultúránknak. Micsoda anarchia, határtalan káosz! Apró klikkek, asztaltársaságok „kultúrája" ez, ahol (tisztelet a kevés kivételnek) mindenki a „kisebbségi géniusz fáklyahordozója", és tömjénfüstölőt lóbál a koma-sógor körül, cserébe, pajtás! Bizony nem szép ez a vásár, hol piszkos zöldségüket rikoltva kínálgatják az irodalmi kofák. Itt lenne az idő, barátaim — példát venni! Szeretném, ha ez a kis vázlatom azt a feladatot teljesítené, amit szántam neki. Mert elsősorban a csehszlovák—magyar kultúrközeledés érdekében írtam. Ha itt-ott kissé túloztam volna, ha túlságosan 65