Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Irodalom és nemzetiség - Fábry Zoltán: Egy ember meg akar szólalni

és elfelejtitek, mint élt és beszélt ezelőtt cimborátok, és nem látjátok, mint permetez rá a láva, a kataklizma temető hamuja! Ó, boldog ember: katasztrófa mozdíthatatlan, eleven szobra, pompeji katona! Őr, ki nem futhatsz el! Pompeji elpusztult: emberek pusztultak, állatok, házak és oszlopcsarnokok, de az egésznek értelme és üzenete megmaradt ebben az egyetlen alakban. Szobor, melynek ajkán halálos vonaglás torzul, és élő mosoly játszik. Mintha az egész katasztrófa csak ezért lett volna. Az apokaliptikus kataklizma egy emberi magatartás gesztusáért: a hűség makacsságáért, a non possumus muszájáért. Minden elmúlt, minden másképp lett, mindenki szaladt, és ami pusztult: görcsökben vonaglott, eltorzult, és aki megmenekült: ki tud róla? ... csak ő állt a helyén felváltatlanul, a lávaréteg csak őt konzerválhatta a makacs ellenállás mozdíthatatlan szobrává: mosollyal az ajkán. Tragikus mosoly! De ki tud ennél életigenlőbbet? Melegít és felemel, tanít és javít. És legyőzhetetlen, elnémíthatatlan: gesztusa, mosolya az egész világé. Katasztrófa szülte és edzette, katasztrófa adta és temette, és most ő az egyetlen tanú, aki beszélhet. Tanú és bíró, aki előtt reszket minden, mi nem oldódik fel e tragikus mosolyban — emberséggé. Reszketett Róma, reszkettek a kevély néptribunok és császárok, a győztes hadvezérek és a mindenre kapható pretoriánusok. És amikor jött a Rómára zúduló néphömpölygés: az erőfölény gúnymosolya, a káröröm torzvigyora, a barbár győzelmek fogvicsorgató egészsége, itt nem kaptak pardont és gráciát. Róma ledőlt, a germán áradat elzúgott, de a múmiává aszott strázsa él: mosolyog. Az elhagyott, elveszett poszton állók becsülete megmaradt. íme, egy ember: tudja, érzi a katasztrófát minden idegével, és nem menekülhet, nem hasonulhat. Mozdíthatatlan. Non possumus. Idegen világ, kivédhetetlennek látszó barbár erő szakadt rá, és neki önnönmagában, önnönmagából — elrekesztve, a mából kiközösítve, mindenből kicsöppenve — egy másik világot kell megőrizni és átmenteni a holnapba. Posztján nincsenek társai, csak emlékei: bizonyosságai és hitei. Nincsenek győzelmei, csak vereségei. A pompeji őrre gondol, ki futhatott volna, és nem mozdul. A pompeji őrt a kötelesség állította őrhelyére. Őt a megismerés, meggyőződés és vállalás tudata köti. És ki ismer ennél makacsabb elkötelezettséget? A 53