Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Kapcsolat és közeledés - Sziklay László: Költők a hegyek árnyékában

hegyi városka harmóniáját, történelemmel átitatott lírai hangulatát. Csöndes nyugalom jellemzi ezt a városképet, a nyugalom egyensúlyt sugároz, s az író csupa honvágy: „Engedd meg, hogy a Te fiad elnyerje a figyelmedet. Ha dicsőnek látlak, az én dicsőségem is az: ha Te meghalsz, az mindkettőnk halála. Légy az én lelkem vára, ha már szerelmem sírja lettél." Krúdy már más húrokon játszik, mikor vonzalmát, vágyódását nyilvánítja: „Sok esztendővel ezelőtt egy felsővidéki, kis szepességi városkának voltam a lakosa. Ügy hívják a városkát: Podolin..." S csöndes nyugalom árad a következő sorokból: „Békés, csendes, belvillongástól mentes idők jártak, s az idegen gyámság alól felszabadult városnak mégis a legelső gondja volt a hosszú századokon át megrongált várfalat, bástyákat kijavítani, megerősíteni. A kapukhoz polgárőrséget rendeltek, amely ügyelte az utasokat, vándorlókat, kereskedőket. Éjjel becsukták a kapukat és a városra középkori csendesség borult. Az utcákon nem járt senki, legfeljebb a Rókában búsult néhány utazó idegen, amíg a városi darabontok aludni nem zavarták őket. A Poprád sietett, futott a határ felé, a nagy hegyek, sötét erdők nagy árnyékukkal ráfeküdtek a városkára. Mintha arra vigyáztak volna, hogy az átaludott esztendőkkel nem fog-e egyet is elsikkasztani!" Itt a harmonikus képbe már belecsúszott a nyomottság hangulata, akárcsak Mikszáth Selmec-képébe. Mikszáth alkotott derűsebb szlovák városképet is: Glogovát. De az egykori szlovák próza, Vajanský és Kukučín majdnem kivétel nélkül tragikus, komor színben festik a szlovák kisvárost, amelynek egyetlen kincse van: a történelme. Amint kijutnak a természet világába, ahol nincs politikai gátlás, ahol tisztább a levegő, mindjárt élénkebb, derűsebb színeket használnak. A szlovák író még legsötétenlátóbb hangulatában is színesnek, derűsnek festi a természet világát: „Ragyogott a nappal a fiatal nyárban. Mély zöld takarta a lejtős halmokat, zöld, mely kiemelkedik, ragyog és kedélyesen különböző árnyalatokat játszik. Kiásott kövek fehérlettek a szőlők között, itt-ott elfeketedett, mohával benőtt fal látszik, mely védi a televényt az eső hömpölygő árjától. A völgy ringott a szélben, a zöldesszürke rozs hullámai gyors ütemben követték egymást. Víg, buja patak ölelte át a réteket. A rétek zöldje erősebb volt, mint a tőkéké, helyenként kék, fehér virágok és vöröses lóhere szakították meg. A levegőben pacsirták csapkodtak szárnyaikkal: mennyi élet, mennyi öröm tarka, dallam nélküli énekükben! Az ég kék 470