Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Kapcsolat és közeledés - Sziklay László: Költők a hegyek árnyékában

istennő eszményi alakjának vezetésével bejárja mindazokat a vidékeket, melyeken a szláv népek élnek vagy éltek, ott emelkedik igazán költői magaslatokra, ahol hazaér, és a hazai táj valóban átélt és igazán ihletett ébresztő szépségei kapják meg lelkét. Mosóc, a hegyek ölén elterülő kis városka, szülővárosa, szelíd csöndességével megkapja nemcsak a költő képzeletét, hanem az olvasóét is. Érdekes, hogy — a kor és az egykorú magyar költészet hatásaképpen — nem a nagy és merész hegyeket veszi észre szűkebb hazájából, hanem a szelíd, kedves vidéket, amelyet ugyanaz a derű áraszt el, akár magyar romantikusainknál a Dunántúl pasztellszínű dombvidékét S a vígság, derű kifejezésére — Tokajt zengi — íme, itt a közös szülőföld, a közös téma. Víg dalt dalol róla: csillogjon a szem az örömtől, hiszen áll még Tokaj, örvendezzünk! A kis versecske nagyszerűen bemutatja, milyen visszhangot kelt lelkében a Hegyalja lankás vidéke, s önkéntelenül is Kazinczyra kell gondolnunk, akit az ellenkező lejtő, de ugyanez a lankás, dombos táj ihletett vezéri munkára: „E világ minden zugolyái közt, oh, Széphalom, nékem Te nevetsz leginkább." A derűs nevetés képe a hazai tájé, s Kölcsey, a komor költő Tokajt idézi, mikor a régmúlt jólétről és vidámságról ír: „Tokaj szőlővesszein nektárt csepegtettél..." A XIX. század a népmondák, a múlt regéinek az újjászületését is meghozza. A magyar költészet a Dunántúl várait is észreveszi és bemutatja egy-egy költött vagy népi monda keretében, de sokszor elzarándokol a Kárpátok vidékére is, ahol százával akadnak közös képek, s ezekkel kapcsolatban közös mondák is. A hegyvidék merész és regényes világában minden sziklához monda fűződik, minden zugából egy-egy történelmi alak képe bukkan elénk. A sok hős közül Mátyás király alakját ragadom ki, akinek az „igazságossága" egyaránt ott él a magyar és a szlovák nép lelke mélyén. Mátyás király alakja Vörösmarty Szép Ilonkájától kezdve a magyar költők egész sorát megihlette, s ahogy ők se tudták elválasztani alakját a táj szépségeitől, varázsától — 467