Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Kapcsolat és közeledés - Sziklay László: Költők a hegyek árnyékában

magyar költőnek hagyta örökségül. Igaz, hogy a magyar költőket, különösen a XIX. század népies költőit, az alföldi Petőfit és Aranyt Wesselényinek és Széchy Máriának a nép száján is élő kalandos története ihlette meg elsősorban; de hogy előttük lebegett Murány várának a szlovák versben kezdetleges egyszerűséggel, mégis megkapóan megrajzolt képe is, az kétségtelen. A tájköltészet nagy százada, a XIX. század feltűnése előtt a közös táj élményének Bél Mátyás a nagy bizonyítéka. Az ocsovai születésű, szlovák származású tudós (1684—1749) még nem ismeri a nemzeti megkülönböztetést Hungárián belül, a szlovák népről éppen olyan szeretettel szól. mint a magyarról. A korában oly feltűnést keltett földrajzi műveit: a Notitia Hungáriáé Novaet és a Hungáriáé prodomust a magyar és a szlovák irodalomtörténet egyformán számon tartja — valójában ezek nagyszerű kiegészítései azoknak a történelmi munkáknak, amelyek az ún. hanyatlás korábban a magyar történelmi öntudatot alapozzák meg. Bél Mátyás Pozsonyt és Pozsony vármegyét, Turóc, Zólyom, Liptó, Nógrád, Bars, Nyitra, Hont és Szepes vármegyéket, valamint Pest-Budát írja le fönt említett munkájában, és ezeknek a megyéknek földrajzi, nemzetiségi, családi, természetrajzi stb. adatait írja meg a szlovák Hungarus szülőföld-szeretetével. Éppolyan szeretettel jellemzi az itt élő szorgalmas, kitartó, egészséges és dalolni szerető szlovák népet, mint ahogy bemutatja a németséget és a magyarságot is a közös táj földjén. A XIX. század a nemzeti eszme kifejlődésének és diadalra jutásának kora. A történetíró természetesnek látja, hogy a nagy közösség, amelybe a rendi Hungária az itt élő népeket összefoglalta, a nemzeti eszme fölbukkanásával megbomlik: a politikai ellentétek, az anyanyelvért vívott harc természetes következménye, hogy a szlovák és magyar szellemi vezérek, s elsősorban a költők szembefordulnak egymással, de hogy a lélek mélyén mégis ott él a közös táj tudata még akkor is, ha a költő ezt nem vallja be, annak az egész XIX. századi szlovák költészet a legfényesebb bizonyítéka. Ján Kollár, akit már fentebb említettem mint a pánszlávizmus apostolát, szinte politikai programjául tűzi ki az elszakadást a magyarságtól s a beolvadást a szláv közösségbe, amely akkor még Herdertől nyert regényes fényében tündöklik. De nagy eposzában, a Slávy dcérá

ban, ahol Slávia 466