Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Irodalom és nemzetiség - Fábry Zoltán: Író és osztályharc

Az író mint hirdető munkás, mint tény- és bűndokumentáló, mint harci jel és útmutató nem azért ül a papiros elé, hogy „irodalmat" adjon, hogy kiadóra gondoljon, de azért, hogy leírja, tudatosítsa azt, ami torokszorító szükség, azt, ami a harcot a dolgozó emberiség javára eldönti. Tudatosan szürke atom lesz: egy új kezdet erős magvetője. Tudjuk és állítjuk, hogy közkatonák vagyunk, szürke előkészítők, nem zsenik és lángelmék. A mi zseninket felették a galíciai tetvek, szabad szárnyalásainkat megrohasztották a gránátgödrök. Ma újra szürke katonák vagyunk, de ez a munkavállalás szürkesége, mely közelebb visz, és célban egyenlít a tömeggel. És ez a szürkeség kötelez: ha vállalom és állom, akkor ez minden színnél, sziporkázásnál erősebb, fénylőbb és zengőbb, mert pozitívan kimutatható élet — másokban! Aki zseninek tartja magát, az lehet más véleményen. Ami bennünket kiemel, megkülönböztet és így összeköt, ami bennünket a mások szemében érthetetlenné és nevetségessé tesz, az — korfelelősség. Nem hangulati papirosfelelősség, de ellenőrizhető, kenyérszelő szociális felelősség. Korfelelősség, mely nem frázis, nem divat, nem játék, de fizikai torokszorítással a mi törvényünk és terhünk, a mi javunk és zálogunk: a forradalmi folytonosság munkája. Dogmatikusok vagyunk, egyoldalúak, egy eszme, egy tan börtönlakói, emberek, akik bezáratták magukat a „vörös elefántcsonttoronyba": így látják mások. Azok, akik a saját igazolásukra mindenáron így akaiják látni. És igazuk van: mi egy meggyőződés foglyai vagyunk, és csak annyiban érünk valamit, amennyit — irodalmon túl — mint felhasználható valóság jelentünk. Dogmatikusok vagyunk, ha úgy tetszik, aszkéták. Mindenki más — a szabad, a független, a mindenen felül álló író — a szabadság szabadosságát, a menekülés, az elzárkózás, a rezignáció őszi szépségét, a mozgás ritmusát, a végtelenbe vágtatás felelőtlenségét, a fantázia színességét választhatja, és még jutalmat is kap érte, elégtételt, mert elmondhatja magáról, és mások is mondhatják: független, egyéni. De az a „függetlenség" csak a saját becses személyének szóló függetlenség, melynek nincs köze a tömegek ellentétes irányú kollektív szabadságvágyához. Ha az író látja, ismeri és mutatja a tömeg, a valóság kínját és vágyát: már nem lehet független. Az egész „objektív" és írói „függetlenségi" komédia tulajdonképpen nem más, mint menekülés a kor, a tömegharc, az osztályharc nehéz és nem éppen veszélytelen munkája elől. A független író egyszerűen elmenekül a kortörténés, a korfelelősség elől, 37