Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938
Tudomány és művészet - Neufeld Béla: Önéletrajzok
pszichoanalízissel megtermékenyült írójára alkalmaznók, hanem általában minden idők önéletrajz-írójára. Ezzel talán nem is mondunk újat. A légüres térben elmélkedő hajlana a feltevésre, hogy az önéletrajz egy élet utolsó fejezete, amikor pontot teszünk minden után. Utolsó visszatekintés, összegezés és leszámolás. Nem így van. Meglepő módon arra a felfedezésre jut az érdeklődő, hogy szinte valamennyi önéletrajz — már a múltban is, a pszichoanalízis korszaka előtt — írója élete derekán látott napvilágot. Vegyük sorba: Goethe Wilhelm Meistert, G. Keller Der Grüne Heinrich je, Rousseau: Confessions, Strindberg: Die Beichte eines Toren stb. Valamennyi önéletrajz írójának javakorában jelent meg, s nem „kapuzáráskor". Első pillanatra meglepő és elgondolkoztató. Vegyük most sorra a kortársak önéletrajzát s ugyanezt találjuk. Kassák: Egy ember élete, Márai: Egy polgár vallomásai, Zsolt Béla: Villámcsapás (hogy a magyar szerzőknél maradjunk) — hasonlóan mind az élet derekán íródtak. A legfrissebb önéletrajz, Ernst Weiss nagy regénye (Der Arme Verschwender. Querido-Verlag, 1936.) szintén a javakorabeli író munkája. Anélkül, hogy kényszerítő erejű bizonyítékaink volnának, ebben a sajátos egyezőségben, amely múlt és jelen életrajzíróira egyaránt jellemző, egy közös okot vélünk felfedezni. Az a benyomásunk, hogy az író önéletrajzával önmagán segít, s a lelki tehermentesítés valósággal előfeltétele a későbbi alkotó munkának. Ez talán meglepően hangzik, de közelebbről vizsgálva kevésbé az. Ismeretes, hogy az egyszerű gyónás vagy „kibeszélés" milyen feszültségoldó lehet, nem is szólva a pszichoanalitikus kezelés mélyre ásásáról és felszabadító hatásáról. Ha gondosan olvassuk ezeket az önéletrajzokat, lépten-nyomon olyan vallomásokra bukkanunk, amelyeknek feltárása és kimondása az íróra nyilvánvalóan az önfelszabadítás erejével hathatott. A zavaró élményt — a traumát — így mossa ki a lelki emlékezés redőiből annak megvallása. Erről az ösztönös ön-lelki kezelésről sejtésük volt már a régieknek is. Goethénél nem egyszer akadunk hasonló kijelentésekre. Goethe, akit még ma is sokan az olymposzi kiegyenlítettség és lelki egyensúly kiválasztottjának tartanak, vallomásaiban elmondja fiatal éveinek lelki zavarokra valló neurotikus tüneteit, (Dichtung und Wahrheit) s más helyütt magasztalja a nyílt vallomás jótékony, feszültségoldó hatását. És vajon az ízig-vérig neurotikus Rousseaunál mi szerepe lehetett a közismert Confessions megírásának, amelyben kíméletlen önleleplezéssel — 348
