Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Tudomány és művészet - Neufeld Béla: Önéletrajzok

hogy Heine már egyenesen képzelődésnek minősíti — tárta fel magát? Hogy Strindberg élettörténete mennyire a neurózis jegyében állt — arra elég utalni. Sorba vehetnők a maikat is, kevés kivétellel itt is, ott is neurotikus megnyilvánulásokra bukkanunk. Márai önéletrajzában fesztelen nyíltsággal említi saját neurózisát. De hiba volna azt a látszatot kelteni, mintha a neurotikus alkat határozná meg egyedül az életrajzok keletkezését. Általánosságban úgy fogalmazhatnánk tételünket, hogy a múlt lelki élményeivel megbirkózni nem tudó művész az önéletrajz vallomásával menti át vagy kísérli meg átmenteni magát az egyensúlyosabb lelki mezőnyökre, s ezzel a belső felszabadítással biztosítja alakító erejének akadálytalanabb kifejlését. Mert csodálatosképpen számos írónál önéletrajza megírása után mutatkozik meg legérettebben teremtő készsége; meggyőzően éppen Goethénél. Ami a kutató számára ezekben az életrajzokban szembeszökő és egyben izgalmasan érdekes, az az egyéni életek sajátos, tipikus jellegzetessége. És ez a jellegzetesség egyhangúságában is megdöbbentő. Egy nagyon sajátos, fájdalmas és nyugtalanítóan visszatérő eszmélés kíséri az önéletrajzok olvasását: a gyermek panasza, fájdalma, elveszettsége. A felnőtt, az író elmondja gyermekségi múltját, s ez a múlt szinte kivétel nélkül — nemcsak a mai életrajzoknál, hanem az idézett klasszikusoknál is — szomorú csalódottságával, kínjaival és válságaival hat reánk. Legyen szó proletárlétről vagy polgári sorsról, a motívumok egyre visszatérőek. A proletárgyermeknek megvan a maga különös, megkülönböztető élményvilága — erről Kassáknál hallunk felfigyeltető részleteket — amely konkrét élményanyagában elüt a gondtalanságban felnőtt polgári gyermek élménytörténetétől. De valami kínos értetlenség és elveszettség fátyolozza be mindkét gyermekség múltját. Hogy ezt konkrétan érzékeltessem, hadd utaljak E. Weiss már említett nagyszabású önéletrajzi regényére. Az író (a gyermek) apja híres szemésztanár, reális érzékű, fölényes, a magasban trónoló „orvosprimadonna", aki gyermeke szertelen, rajongó csodálatát nem veszi észre, s ha észleli, gúnyos, cinikus módján hűti le. A gyermek gyöngédségi megnyilvánulásait félreérti, s a gyermek ott kapja a legérzékenyebb sebeket, ahol éppen a viszonzást reméli. Egyoldalú gyöngédség ez, s ebben a fojtott légkörben nő fel a gyermek. És mikor a pályaválasztás időszerűvé válik, az apai tekintély gáncsolja el; amikor kedvesét, az egyszerű szolgálólányt 349