Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Tudomány és művészet - Forbáth Imre: Tudomány és művészet

Egy geometrikus ábra, pl. egy négyszög csak kerete annak a végtelen formalehetőségnek, amit körülhatárol, csak jelzése, szimbóluma mindazon lehetőségeknek, amelyek a valóságban ezt a formát ölthetik. A régi, pozitivista, asszociatív pszichológia alkalmatlan a bonyolult lélekmunka magyarázására, s még inkább a művészet lélektanilag helyes értelmezésére. Ma már tudjuk, hogy az egyszerű érzékelés sem a részingerek összességét passzívan megállapító és mozaikszerűen kombináló folyamat, hanem aktív, alkotó munka eredménye, mely az egészet lélekben újraépíti s cselekvőleg kivetíti. Ez az alany-tárgy viszony lelki dialektikája, melyben az egyik tényező az objektív inger, a másik a szubjektív felvétel, az egység pedig az aktivitás, amely a valóság elleni visszahatásban, annak megváltoztatásában jelentkezik (bizonyos fiziológiai határok között). Ez képesít minket arra, hogy a minden esetben való részletekre bontás és külön-külön lereagálás helyett azonnal egész komplexumokat: alakokat, formákat érzékeljünk. Az építő, alkotó, totalitásokat, struktúrákat, alakokat létrehozó lélekmunkának a felismerése a művészet problémáinak egészen új értelmezését teszi lehetségessé. Megértjük életigenlő és életérzést fokozó szerepét, melyet azáltal ér el, hogy a nagy értékű és nagy horizontú alkalmazkodás formáit hozza létre. Eszerint a művészi alkotás lejegyzése annak a szervező és összhangba hozó leiekfolyamatnak, mely végső fokon a valóságra való nagy értékű visszahatás értelmével bír. Minden műalkotás tartalmazza az egyszerű gazdagítás feladatát, de egyúttal meg is oldja. A feszültség és a feszültség feloldása, a deformáció és ennek harmonizálása, az összetettség és ennek kibogozása minden alkotásban jelen vannak, ezért mondhatjuk, hogy az alkotás teljesség, egyfajta mikrokozmosz, mellyel az ember a világ bonyolult gazdagságát érzékelteti, de egyúttal minden alkotás kísérlet az élet zűrzavarának legyőzésére, a rendteremtésre, a valóság és a lélek közti disszonancia megszüntetésére. Ebből megértjük a művészi alkotások „magas hőfokát", feszültségét, az állandó törekvést a fokozásra, a sűrítésre, de egyúttal föloldásra is. Ez adja meg az alkotások intenzitását, vitalitását, mágikus erejét, mely a nagy művészetben annyira megragadja az embert s lélegzetelállító iramban kényszeríti, hogy kövesse a mű történését egészen addig, míg a végakkordok föl nem oldják a varázslat alól. Egy zeneműnél, regénynél, drámánál, melyek befogadása az időben játszódik le, ez ismert jelenség. De ugyanez a szabály egy képnél is, csakhogy itt a 277