Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Irodalom és nemzetiség - Fábry Zoltán: Író és osztályharc

ellen, mely antiszociális, igazságtalan, mert csak a kevesek, a kivétellények, a hatalmasok és lakájaik éltető levegője. Harcolni akar, és harci jel lesz az uralkodó osztály, a kapitalista önkény ellen, mert az kutyába sem veszi a milliók, a tömegek elemi szabadságvágyát: kenyérszavát. Ez — korfelelősség. Ez és csak így — politika. A szociális emberség kompromisszumot, félmegoldást nem tűrő politikája. Az író a politikában: a lázadás, a lázítás, a leleplezés és változtatni akarás embere. A vád szava, a harc szava — az állásfoglalás ténye. Halott testvérünk, a német Rubiner mondja: „A politika erkölcsi szándékaink nyilvános megvalósítása. Az erkölcsi szándék pedig: erkölcsi kötelesség." A ma élő író, jelen esetben a magyar nevető bölcs, elgyávultan mossa kezét: „Irodalom, az irodalom, politika, az politika, mit keres a csizma az asztalon?" Karinthy Frigyesnek és társainak nincsenek megvalósítandó erkölcsi szándékai, tehát nincsenek is erkölcsi kötelességeik. Milyen jól jön az ilyen kézmosás! A kéz tiszta marad mindenképpen, és kész mindenfajta igazolásra. A lelkiismeret tiszta: a független író makulátlanul áll a piedesztálon. Csak a milliók az odúkban, barakkokban maradtak szennyben és piszokban, kenyér és munka nélkül. De mit törődnek ezzel a magyar irodalom nagyjai? Szemet kell hunyni, lantot pengetni, a kis kutya farkáról, a kupéban felejtett felöltőről kell filozofálni, de politika? .. . Volt magyar író, aki a szájába merte venni a szó igaz jelentését. Ököl fogadta, gyilkos kéz némította el, Duna vize úsztatta. A Szlovenszkóról, Kassáról elindult Bacsóra ki emlékszik ma? A hivatalos magyar irodalom nem tud róla, a közönség, mert nevét az újságok már nem tartják számon, régen elfelejtette. Bacsó Béla! A testét megölték, a nevét letagadták, szocialista író nem lehet a magyar panteonban! Bacsó: tíz-egynéhány év magyar irodalma a „nemzetileg koncentrált" Nyugattól a legutolsó kurzuslapig ezt a nevet, ezt a hullát temette, földelte el, kaparta be jó mélyre, hogy ne zavarja, ne vádolhassa senki, semmi, sem élet, sem halál. A vezérkritikus, Schöpflin kiadta a parancsot: alkalmazkodni kell a magyar atmoszférához, és az alkalmazkodás megkezdődött. Az írók elkushadtak vagy kórusban beszélnek valami másról, csak a nyomorvalóság énekli új költők száján, túl a magyar határokon a régi halott Bacsó új énekét: 23