Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938
Valóság és társadalom - Bányai Pál: Vallomás Szlovenszkón
hozzáérni. Mintha patkányok futkároztak volna fel és alá fürge, nesztelen lábakkal. Talán az asszony nyugtalan gondolatai neszeltek ígyElaludtam. Álmomból idegen test közelgése zavart fel. Az asszony hajolt fölém, arca különösen sárgán, mint holmi homályos mécsláng világított a sötétben. És azon az éjszakán elmondta, hogyan segített férjének apját megölni. — A lámpát tartottam, hogy jobban lásson. Olyan vékony nyaka volt, mint a csirkének. A fejét hátrafeszítette, és olyan furcsán rugdalódzott, hogy nevetnem kellett. Egyszerre csak recsegést hallottam, eltörött a nyaka csigolyája: vége volt. Aztán felakasztottuk, hogy azt higgyék, öngyilkos lett. Ide-oda himbálódzott a kötélen . . . Szerettem volna látni az asszony arcát. — Nem fél attól, hogy feljelentem? — kérdeztem halkan. Az asszony a földbe ütötte a homlokát. Sokszor és súlyosan. — Jelentsen fel! Minden éjszaka hallom a recsegést, és látom, hogyan jár ide-oda a kötélen. Ide-oda. Nem alszunk anyámmal, csak hallgatódzunk, hogy nem jön-e valaki értünk. Jelentsen fel, legalább nyugtunk lesz! — Az anyja is tudott róla? — Segített az akasztásnál. — És a férje semmit sem árult el? — Hallgatott, és mi is hallgattunk. — De miért? — Mindjárt utána ránk parancsolt, hogy még a papnak se gyónjuk meg bűnünket. A feszület előtt kellett megesküdnünk örök üdvösségünkre. Hallgattam. Láttam a gyilkos férfit a cella fehérségében. Láttam a két asszonyt, amint figyelnek az éjszakába, és minden neszből a csendőrök szigorú lépteit hallják ki. Talán ünneplő ruhában várják a csendőröket. És a szürke hajnalban szürke az arcuk, akár a halálraítélteké. Éreztem, hogy az asszony vár valamire. De mit mondjak neki? Beszéljek bűnről és bűnhődésről? Hallgattam. Az asszony lábujjhegyen visszament fekhelyéhez. Talán azt hitte, hogy álmodott. Vagy azt hitte, hogy én álmodtam. Nem akarta elkergetni az álmot nehéz özvegyi lépteivel. 139