Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Irodalom és nemzetiség - Fábry Zoltán: Irodalom és magyarság

hámosok ellen, kik még a honfibú erejének művészetét is Daudet-tól lopják. Küzdelem ... Küzdelem más munkával, jobb munkával, új lehetőségek, nagyobb utak, keményebb küzdelmek akarásával. Értsék meg: van jog, van kötelesség, van felelősség: kritika, mert van művészet: az ember legszebb, legnehezebb istenközelsége. Művészet, melynek szentesített élő törvényei vannak. Semmiből teremtő hatalma; az alkotás ereje — az akarat formát kapott, élete emberi szemek elé került — és pontos, biztos (mert felelős) értékelője: a kritika. Az irodalompolitikát szentesítő magyarság ezt nem fogadja el, mert nem bírja el, tehát — nem lehet identikus az irodalommal. Munkája nem irodalom, mert nem állhat nyíltan, meztelenül mindenki elé, mert szüksége van az „irodalom mint eszköz" című patentre. Értsük meg: olyan időket élünk, olyan helyzetben vagyunk, hogy létfeltétel, szükség: az írott szó — mint eszköz, de ez még nem szentesíti az írott szót irodalommá. Az író alkotó művész: teremtő, formáló. A művészi alkotás kiválasztó, értékelő törvénye: az esztétika. író tehát csak az, aki az esztétika normáit igazolja, példázza. Irodalom csak az, ami ezt az egyetlen kritikát kibírja. És a legnagyobb szégyen, az életképtelenség legszomorúbb jele lenne, ha ettől az egyetlen biztos művészi feltételtől félteni kéne — magyarságunkat. Szegény halott Péterfyt cáfolnók meg: „Megerősödtünk már annyira, hogy irodalmunkat ne csak a puszta kegyelet, nemzeti eszme, de a kritika szempontjából is vizsgáljuk." Öngyilkosság lenne az egy helyben topogás, amikor ott van hátunk mögött az új utak keresésére, megtételére képesítő, még mindig jelent élni kénytelen irodalmi múlt: a Nyugat. Irodalmunk iránya — európai. Azzá tették a régiek, amikor a magyarság életét Bizánc helyett belekapcsolták a Nyugat vérkeringésébe. A Szent Gallen-i kalandnál fontosabb a quedlinburgi követségjárás. És innen kezdve változatlanul ismétlődőn a quedlinburgi példa mindig fontosabb volt. Hiába volt mohácsi vész: kint új utak végpontjában ott állott: Wittenberg és Utrecht. És akik odaindultak és onnan jöttek — az új hit prédikátorai, majd gályarabjai — mohácsi vész, Habsburgok, törökök, németek, és mindenek dacára más levegőt hoztak, új életet, igazabb életet, folytatható, megtartó életet. Gyöngyösinél sokkal fontosabb a Faludik, Bessenyeik, Kazinczyk tapogatózása a kultúra, az emberi egyetemesség elveszett fonala után. 13