Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Valóság és társadalom - Bányai Pál: Vallomás Szlovenszkón

Napközben a tavaszt figyeltem. Amikor feljöttem, még keményen és feketén tárták szét a fák águkat, de napról napra engedtek keménységükből, szögletes vonalaik meglágyultak, mintha a tavasz könyörületességre bírta volna őket. Odahajoltam a törzsekhez, és hallgattam, hogyan pezseg bennük az új élet. Nagy köveket hengerítettem el a helyükről, alattuk tetszhalott bogarakra bukkantam: másnap már elevenen nyüzsögtek. Mindenütt éreztem az új életet. Minden élt körülöttem. Hangja volt. Suttogott. Énekelt. Szeretkezett. Valahogy azt szerettem volna, hogy birtokában lehessek a bűvös kőnek, melyet ha a nyelvem alá tettem volna, megérteném a föld, a füvek, a fák hangját, és válaszolni is tudtam volna hasonló nyelven. Csak a gondolataimnak volt szavuk. De tudom, hogy kiszálltak az agyamból, láthatatlan madarak módjára letelepedtek a fák ágain, szárnyukat megcsapta a tűz felcsapó forrósága, repdestek, és széjjelvitték, ami bennem volt. Tavasz volt bennem és mérhetetlen alázat. Lefeküdtem, elaludtam. Álmomban féltem. Néha feljött pajtámba egy öregasszony, élelmet és cigarettát hozott, néha a leánya, egy negyven év körüli, csontos arcú asszony jött fel helyette. A férjét gyilkosság miatt tizenöt évre ítélték el. Az apósát ölte meg. Nem akarta ráíratni a földet, pedig megígérte. Csak naphosszat ült az öreg a padkán, valami különös reszkető nyavalya miatt dolgozni már nem tudott, rengeteget evett, és rengeteget pipázott. Nyűgös volt. Mindenkibe belekötött. A legcsekélyebb sérelem miatt napokig duzzogott, és azt vetette a házbeliek szemére, hogy halálát kívánják. Egy éjszaka aztán a férfi megfojtotta. Egyszerű szavakkal mondta el ezt az asszony. Valamelyik este megint nálam volt. Éppen, amikor haza akart menni, megeredt a tavaszi eső, a hegyekből elindultak a dús vizek. A faluba keskeny, meredek ösvény vezetett, melyet csúszóssá és járhatatlanná tett a nedvesség. Az asszony ott maradt éjszakára. Tágas volt a pajta, elfértünk benne. Egy ideig hallgattam az esőt és a szelet, az asszony hallgatását. Milyen hangos is tud lenni egy ember hallgatása! A ruhája sustorgott. Megcsusszant a lába a földön, kemény kezével hozzáért az arcához. Mindezt élesen hallottam. Aztán még valami neszelt. Nem tudtam, mi volt az, de szinte a kezemmel tudtam volna 138