Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Irodalom és nemzetiség - Fábry Zoltán: Irodalom és magyarság

Vannak, akik elfelejtik felállítani a mérleget, akik félnek a veszteség-nyereségszámla közzétételétől: éltünk-e csakugyan? Vannak, akik elfelejtik a tanácsolt vizsgát, a jövőt: életképesek vagyunk-e? Az irodalom és a magyarság viszonyának tisztázása adja és mutatja a jövőt. A kapcsolat tényleges képe kétségbeesésre hangolja az embert. Vannak, akik jóakaratú, de veszélyes öncsalással az irodalom és magyarság problémáját egy egyenlet formulájára egyszerűsítik, és nem veszik észre, hogy ilyen erőszakoltsággal lehetetlenné, életképtelenné avatják mind az egyiket, mind a másikat. A megszokás, elégedettség, görcsös ragaszkodás lassú biztossággal álarcozza mindkettőt, és amikor az ember hozzáér, hogy megnézze, élet-e, az álarc papírfoszlányait tartja a kezében, és az élő hang, az élő arc dühe, rikácsolása, átka fogadja. A valóság, az az irodalompolitika, melyet az egyenlet másik oldalán az a magyarság szentesít, mely a pillanat érdekének távlatában él, mely a múlt ábrándjaiért elvetéli a jövőt, a magyar glóbus fantomjáért — a magyarság irodalmi, kulturális korkapcsolódását. Ennek a magyarságnak hite és életkérdése az irodalompolitika. Halála az általános, a világirodalmi, művészeti követelmény: az örökkévalóság, a minden elé állított ember. A követelmény erejét nem bírja: kidobja az egyenletből és saját pillanatcéljának, gyöngeségének, értéktelenségének korrespondeáló tényezővel, az irodalompolitikával helyettesíti. És sikerül neki. Mert tapsolnak, hisznek neki. És mindenki velük megy, és mindenkit elér a homokórás idő sorsa. És mindenki százszorosan bűnös, aki ezt az életet akarja, ezerszeresen, aki ezt az életet ajánlja, mert a jövendő koporsóját ácsolja. A halált, mely itt olyan könnyen jön, mely itt mindig az élet elé táncol: E föld a lelkek temetője, Ciprusos, árva temetője, Sok vér ömlött itt valaha S maggyilkos méreg lett belőle. Itt azok éltek, kik nem éltek, A legkülönbek sohse éltek, Itt meddő a nagy gerjedés, S százszor boldogok a vetéltek. 11