Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Egri Viktor: Anna

Ö, milyen önző voltam akkor, hogy csak magamra volt gondom, a magam bajáról keseregtem, és nem láttam meg, hogy az én pár hónapos szenvedésem eltörpül az ő nagy, esztendei hazátlansága és gyötrődése mellett! Másnap éjszaka meleg levessel és hússal fogadott. Amikor jóllaktam, megragadtam a kezét és hálásan simogattam. Oly félszeg és zavart voltam, hogy szó nem jött az ajkamra, de a szemem mohón könyörögte: ki vagy, merre a hazád, honnan jössz, mondj el magadról te is mindent, panaszold el a bánatodat, beszélj, beszélj ... Anna története megrendítő volt, szívszorongva hallgattam. Még negyvenegy őszén hurcolták el, és csak a véletlennek köszönhette, hogy nem került örömházba, katonák prédájának, mint sok más jótestű, egészséges fiatal nő. Az volt a szerencséje, hogy egy orvos a vonat indulása előtt leparancsolta a vagonról és hazavitte magának Augsburgba, cselédnek. Augsburgban tűrhető volt az élete az orvos családjánál. Azzal hamar megbékélt, hogy baromként hajtják, éjfélig kell súrolnia, mosnia az ajtókat, padlókat, kilincseket, az ablakokat, a sok szennyest. Az asszony mániákusan gyűlölte a port és piszkot, kesztyűs kézzel járt a lakásban, és pattogó, katonás hangon osztogatta a parancsokat. Nem volt hozzá egy meleg, emberi szava, átnézett rajta, mint az üvegen, nem vette emberszámba. A végtelen gőg, hogy még a kutyájuknál is kevesebbnek tartják, nemegyszer arcába kergette a vért, de lázadni, ellentmondani nem mert. Mit is tehet egy elhurcolt, védtelen lány, aki nem érti parancsolója nyelvét és már attól is retteg, hogy ha valami törékeny kis csecsebecsét, porcelánt elejt és összetör, büntetésből az utcára, a bordélyház fertelmébe hajtják. Negyvenkettő nyarán megjött a híre, hogy a professzor űr a Don-kanyarban hősi halált halt. A Frau Doktorin gyászruhát öltött, és ugyancsak elözvegyült 78