Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Egri Viktor: Anna

Hanem most aztán gyorsan el innen — vissza a rejtekemhez ! A kezeslábast mintha énrám szabták volna, a cipő azonban kicsi. Szükség törvényt bont, mondom magamban, és kezdem felvágni az orrát, hátsó részét pedig alul kibontom, sebaj, hogy meztelen sarkam kilátszik. Most úgy festek, mint egy elhanyagolt külsejű munkás. A csíkos rabruhát elkaparom az erdőben, jó erre az ásó, rengeteg avarral eltakarom. Az ásót, a kosarat is elrejtem, hogy semmiféle áruló nyom vagy jel ne maradjon utánam. A kezeslábas felébreszti bennem a merészség ördögét. Kenyeret kell szereznem. Ebben a szedett-vedett öltözékben nemigen foghatják rám, hogy szökött fogoly vagyok. Ha nincs is igazolványom, könnyen elhihetik, hogy „Ostarbeiter", keletről idehurcolt munkás vagyok, és nem lőnek mindjárt agyon. Átvágok a réten, megkerülöm a tanyát és megyek a falu felé. Az első házban idősebb asszony fogad. — Ich krank ... bitte bischen Brot ! — mondom tört németséggel. Az asszony bizalmatlanul végigmér, sokáig néz hallgatagon, de én állom a pillantását. A szemem könyörög tovább, elfutja a nedvesség a konyha melegében, akaratlanul is kibuggyan a könnyem, és erre megmozdul. Egy kis csupor tejet ad és kenyeret szel hozzá. A tej nem is kell, csak a kenyér. Tízszer annyi is kevés volna. Be kell mennem más házba is, tovább kéregetek: — Ich krank ... bitte bischen Brot! Mindenütt csak nőket találok, megvénhedt, barázdált arcú, morcos parasztasszonyokat, vagy egészen fiatal, éretlen testű lányokat, akik riadt pillantással, idegenkedve fogadnak. A többiek bizonyára a közeli város gyáraiban dolgoznak, a férfinép meg gyilkol és pusztul a távoli frontokon, a tizenhat évnél fiatalabb suhancok sáncokat hánynak valahol. 70