Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Egri Viktor: Anna

kell attól tartanom, hogy álmomban lassú lejtésű vérem megáll és jéggé dermed. * Nem tudom, meddig alhattam. Kínzó éhség ébreszt fel. Három napja, hogy egy csajka meleg levest ettem. Nem is volt leves, csak erősen sózott forró víz, valami zavaros péppel és két szem burgonyával. Az útra kapott kenyeret rég elmorzsoltam. Hamarosan élelmet kell szereznem valahonnan, különben elemészt az éhség. A völgyben lent egy láthatatlan templom tornyában harang kondul. Csak halkan hallom, talán nincs is olyan messze, de a hallásom gyengül, a szemem látása is homályosul. Körül kell néznem, amíg a világosság tart, hogy éjszaka tudjam, merre menjek. Lassan és vigyázva az erdő pereméig óvakodom. Egy csapat varjú szállja meg vakogva, rezes károgással a havas rétet... Fekete, csúnya madarak, talán rám, az én húsomra lesnek. Odalenn a mező szélén néhány épület. Alighanem major. A középső " ház kéményéből füst bodorodik a magasba. A meleg kályha gondolatára elfog újra a reszketés, úgy érzem, le kell rohannom, hogy feltépjem az ajtót és a tűz mellé rogyjak ... Ott emberek laknak, talán egy falás ételt is adnak. Emberek ! Nem, ott sem lesznek emberek! Amióta Trencsénnél elfogtak és a lelakatolt vagonba csuktak, nem láttam embert, hacsak nem a magamfajta elhurcolt partizánt vagy a tábor más foglyát. A többi csak ordító fenevad vagy durva tenyerű őr, akinek nincs emberi szava és szíve sincs. Be kell várnom a sötétet!