Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Egri Viktor: Anna

tovább a fal mentén. Ügy érzem, soha véget nem ér, innen többé nem szabadulok, itt rekedek, mint egy csapdába került patkány. Egész testemet verejték lepi el, emésztő, őrületbe ejtő harag ráz... Ha eddig sikerült, miért kell ilyen szerencsétlenül itt rekednem? Tovább, tovább, minél messzibbre a szerelvénytől!... Fullaszt a keserűség, könnyeket kerget a szemembe, de ahogy zsibbadó aggyal továbbtántorgok, egyszerre ajtót pillantok meg a falban. Fából van és nyitott, nyilván ezen át járnak a pályaudvari munkások és vasutasok. Az állomás előtti tér teljesen kihalt, az utcán sem jár ember a fagyos éjszakában. Hamarosan a szabadba érek, és most úttalan utakon török felfelé, mind meszszebb az állomástól, beljebb a hegyekbe. Nem tudom, merre járok, bajor vagy sváb földön... Az állomás nevét nem betűzhettem ki a sötétben. Azt mondták, nem Dachauba, hanem északabbra visznek. Mindegy! Már nem kerülök táborba, drótsövények mögé, istenemre nem! A távolban komorló feketeség int menedékként felém. Erdőnek kell lennie; ha elérem, elmúlik a legnagyobb veszély, kifújhatom magam, rendbeszedhetem gondolataimat. Rebbenő halvány fény töri át a homályt. Csak olyan ez a derengés, mint egy gyenge sóhaj; nem melegít, de az erdő öreg fái közt eligazít egy maradék boglya felé. Alighanem erdei vad, fiatal szarvasok, őzikék etetésére hagyták itt, és nekem most megmentőm, takaróm lesz; bekaparom magam, széltől és fagytól is megóv. Vadul konduló szívem lassan csitul, pattanásig feszülő izmaim elernyednek, és valami sírós puhaság ereszkedik rám a boglya védett, meleg ölében. Nyalogatni kezdem összetépett, sajgó kezemet, hogy a tüskék rozsdája ne hatolhasson mélyebbre, ne folytathassa halálos mérgező útját az ereimben. Ösztönszerűen teszem ezt is, mint a sebesült állat. itt most elnyomhat az álom, a boglya megvéd, nem 5 Szlovákiai magyar elbeszélők 55