Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Dénes György: Szegény emberek

hogy nem érzett haragot, inkább valami szánalomféle kerítette hatalmába. Szeme visszakalandozott a gyerekekre. — Hogy hívnak benneteket? — kérdezte felvillanó mosollyal, de a gyerekek nem feleltek. Csak néztek, bámultak rá tompa fényű szemükkel, még szorosabbra összebújva. Kintről lépések zaja hallatszott. Hajlott, vörhenyes arcú ember állt meg az ajtóban. Szeméből zavar tükröződött. Bizonytalanul csendült a hangja, amikor megszólalt: — Jó napot kívánok... Isten hozta magukat! — Maga a kisbíró? — kérdezte köszönés helyett a törzsőrmester. — Én vagyok, kérem ... — pislantott belépő feleségére az ember. — Ardai János a nevem. — Nem járt maga a napokban az erdőn? — nézett rá szúrósan a csendőr. — De jártam — rezzent meg a kisbíró. — Nyesésért? A cingár ember elvörösödött. — Hogy is mondjam ... Az úgy volt... — Nyesésért volt? — szakította félbe indulatosan a törzsőrmester. — Azért... Nyesésért... — hajtotta le fejét az emberke. — Kié volt a nyesés? A kisbíró segélytkérően nézett a feleségére, de az asszony magába roskadva dőlt a tűzhelynek. — Nem tudom — nyögte ki végül, és még mélyebbre hajtotta fejét. — Tehát lopta?! — csattant fel a csendőr hangja. Az ember nem felelt. Csak állt, mozdulatlanul, mint akit földbe cövekeltek. Az asszony meg hirtelen mozdulattal a kötényébe rejtette arcát. — Hol az a nyesés? — kérdezte megint a csendőr. A kisbíró megmozdult és ment kifelé. A törzsőrmester Fogas Andrással utána. 47