Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Dénes György: Szegény emberek

is eltévedtek és csak jó négy órai gyaloglás után értek Lekenyére. — Hol lakik a kisbíró? — kérdezték az utcán egy szembejövő asszonytól. — Ehun e! — mutatott az asszony egy földbe roskadó házacskára. A törzsőrmester belökte a kaput, és beléptek az udvarra. Jól körülpillantottak, de a nyesést csak nem látták sehol. A csendőr kopogtatott és benyitott a konyhába. — Jó napot! Itt lakik a kisbíró? Vékony, verébarcú asszony emelkedett fel a dikóról. Szemében félelem tükröződött. Önkéntelen mozdulattal hátrasimította szöghaját. — Az uram? Jaj, hol is van?! Talán a szomszédban! — Szaladjon csak érte! — mondta mogorván a csendőr, és gombolgatni kezdte esőköpenyét. Az asszony arca furcsán rángatódzott. — Szaladok, hogyne szaladnék. De talán tessenek leülni. Talán megtörlöm a széket. Szoknyája aljával végigsimított a székeken, aztán csüggedten leejtette a kezét. A férfiak letelepedtek, az asszony meg csendesen kilépett az ajtón. Fogas András csak most vette észre a tűzhely sarkában kuporgó gyerekeket. Fakószőkék voltak és olyan fehérek, mint a meszelt fal. A nagyobbik vagy öt éves lehetett, a kisebb talán kettő. Ijedten pislogtak a hívatlan látogatókra. Szemük alá kék árkokat vont a nélkülözés, vékony karjukon szinte áttetsző volt a bőr. — Sápkórosak — jegyezte meg a csendőr, és cigarettára gyújtott. Fogas András körülhordozta tekintetét a konyhán, amely csak úgy lehelte a szegényszagot. Szeme megakadt a tűzhely előtt hasaló fáskosáron, amely tele volt aprófával. Az én nyesésemmel fűtenek — gondolta, de vala46