Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Dávid Teréz: Az utolsó karácsony

— Akkor nem tudhat sokat. — Mit kéne tudnom? — Hogy mi volt itt, amikor kezdték. — Hogyne tudnám. Romok. Romhalmaz. — Na látja! Nem tudja! Háromemeletes bérház volt itt! Benne laktam... Látja azt a csövet ott keresztben? — Gázcső. — Ott állt a gyerekágy. — Értem ... — mondta kis hallgatás után az öreg, és pipafüstbe burkolódzott. Nem igaz, nem érti, — gondolta Kalmár — csak mondja. De én magam sem értem! Nem is lehet azt megérteni soha! Áll egy épület, emberek élnek benne, azután jön egy pillanat, és minden megszűnik ... bánat ... öröm ... volt... nincs ... — Tudja, — kívánkozott aznap ki minden Kalmárból — különös egy karácsonyfa volt. Az állványon, amibe beleillesztettük, ha megnyomtunk egy gombot, a fa forogni kezdett és muzsikált... A háziúrék szakácsnője adta kölcsön. Én nem szerettem. Német dalt játszott. Ez nem illett akkor. — A németek közül sem volt mindegyik náci. — Ő is mondta. A feleségem. Hogy a szeretet minden szívben egyforma. — Igaza volt. — Akkor nem! Akkor más igazság volt érvényben! ... Mert akkor lőtték Budapestet... Majdnem össze is kaptunk ezen Margitkával. De aztán behozta a levest, káposztalevest... nem ehettem belőle, mert megszólalt a rádió — menni kellett... Sokáig hallgattak. Emlékeztek. — Emlékszem ... — bólintott az öreg. — Hát így ... — mondta végül Kalmár. — Én elmentem, ők meg itt maradtak. Itt alul. Az öreg pöfékelt egy ideig, majd újra megszólalt. — Hivő maga? — kérdezte. Kalmár ránézett. 31