Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Dávid Teréz: Az utolsó karácsony

szélesen alácsüggednek, a közepe meg üres; jöjjön haza egy órácskára és ékelné be a csupasz helyre a fölösleges ágakat. Bomladozóban volt akkor már a rend. Ügy hírlett, az oroszok körülzárták Budapestet. Senki sem vette már szigorúan a szolgálatot, Kalmár is csak a komájának, Bodónak szólt, hogy egy órácskára hazaugrik kerékpáron. Bodó vállat vont. „Eredj," mondta, „csak óvakodj, hogy le ne igazoltassanak. Ha meg idejében nem térsz vissza, engem akasztanak fel helyetted... Aztán mákos kalácsot is hozzál!" kiáltott még utána. Ezért kellett otthagyni Józsikát. Bodó miatt. Becsületből. Mákos kalács nélkül. Kinek volt kalácsa akkortájt? Csak nehezülő szívét meg a kukoricaháncsból készült kis játékcsacsit vitte magával. A csacsit azután elhagyta valahol sebesülésekor, de a szívét azóta is olyan súlyosan hordozza a mellében, akár egy malomkövet. Kalmár belerúgott a gyaluforgácsba, hogy csak úgy porzott, ám nem könnyebbült meg ettől sem. Elhatározta, hogy másnap utánajár, megtudja, kicsoda az a fiú. A címet Juliska szerezte meg. Húsz cigarettájába került. — Nem tudom, jó helyen járok-e... — mondta Kalmár, amikor a sötét lépcsőházból nyíló földszintes lakás ajtaját kinyitották előtte. — Ammerné asszonyt keresem ... Bizalmatlanul mérték végig. — Üzenetet hoztam a fiútól. Váltást akar. Inget... alsónadrágot... Szó sem volt igaz ebből, kigondolta csupán, hogy a beszélgetés valamerről elinduljon. Az asszony, aki ajtót nyitott, úgy látszik, jobban ismerte a fiút, mert kicsinylően legyintett: 27