Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Dávid Teréz: Az utolsó karácsony

Idegen itt már minden! — gondolta, és körülnézett. A szomszéd ház is újonnan épült. A szemben lévő bérkaszárnya helyén, amely elvette ablakuk elől a reggeli napot, hatalmas park létesült. Csak baloldalt, az a régi sárga ház támaszkodik nehézkesen megrongált oszlopaira. így van ez ... Ház helyére ház kerül, ember helyére ember áll... Ki hinné, hogy itt valamikor romhalmaz volt, és a tetején ott ült ő maga... szintúgy, akár egy roncs... Eltűntek előle az állványok, eltűnt a park, eltűnt jobb oldaláról az új ház, és mintha még jobban összeroskadt volna bal oldalán a másik, ő meg borostás állal, szinte eszét vesztve a megváltásra várakozott a törmelékeken. „Bocsánatot kérek," lépett az egyik düledező fal mögül elébe egy öregasszony, „egy kis hulladékfát szedegetek, ha meg tetszene engedni..." „Miattam, anyó," emlékszik vissza Kalmár, „miattam, öreganyám, felszedheti hulladéknak ezt az egész világot!" és mereven a lábánál heverő erkélyrácsra bámult. „Nem az őr tetszik lenni?" „Tetszik az atyaúristennek őrködni valami fölött!" mondta ő, és rongyos kabátja zsebéből hulladékdohányt, újságpapírt kotort elő. „Mert hogy régen tetszik itt üldögélni." „Hát igen, ülök..." felelte, és sodorni kezdte a hulladékdohányt a papirosba. „Mire tetszik várni?" A szeme sarkából az asszonyra nézett, és végignyálazta az újságpapírt. „A feltámadásra... A feltámadásra, anyám. Arra várok. Meg hogy innen a romok alól egyszer majd felsír egy kisgyerek, és akkor a tíz körmömmel kaparom le róla ezt a három emeletet.. Az öregasszony keresztet vetett: „Isten irgalmazzon szegény lelkének!" 23