Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Dávid Teréz: Az utolsó karácsony

„Meg arra is várok," folytatta Kalmár, „hogy megnyílik magától ez az óriási sírdomb, és gyerekkel a karján felemelkedik a romok alól egy fiatalaszszony..." „Beleőrül maga ebbe, hallja!" motyogta az anyó, és fázósan összehúzta mellén a kabátját. Aztán Kalmár vállára tette a kezét: „Vissza kell menni az életbe! Dolgozni kell!... Mi a foglalkozása?" „Ács vagyok." „Ő is az volt. A mi urunk, Jézus Krisztus." Kalmár durván felkiáltott: „Én nem vagyok Krisztus! Semmi közöm hozzá! És ehhez az egészhez ... ehhez a ..." Az öregasszony a könnyeit törülgette: „Olyan ez az ország, mint egy hatalmas gyászház ... Ott, látja, abban az épületben, amelyik ott állt valamikor, ott végezték ki egyetlen fiamat... De azért élni kell! És emlékezni! És... fizetni! Elérkezett... most elérkezett az ideje..." Elgondolkodott, de kis idö múltán folytatta: „Maga pedig csak néz a föld felé. Micsoda ember maga? Ügy sincsenek azok odalenn!" Az égre mutatott: „Odafenn vannak már!" „És a magáé? Akit kivégeztek? Az is odafenn van, néném?" „Hát... nem ...," mondta az anyóka, és mintha kissé kihúzta volna magát: „Az enyém itt maradt," a mellére ütött, „bennem ..." 5 A szembesítést követő éjszakán majd kivetette Kalmárt az ágy. Megelevenedett előtte minden, ami valaha volt. Mindenki feltámadt, aki meghalt. Az öregasszony is megjelent újra, aki a romokból idevezette őt ebbe a házba, Juliskához. 24