Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Dávid Teréz: Az utolsó karácsony

3 Az utcán szótlanul lépkedtek egymás mellett. Kalmárné igen restellte, amiért újra félreverte a harangot. — Fusson a szerencsétlen akár a bűnével, ha van néki, de az én lelkemen ne száradjon ártatlan ember vére! Kalmár azon tűnődött, hol is látta már azt a szőke gyereket. Mert hogy valahol látta, arra megesküdött volna. Meg azon is eltűnődött, hogy mi baja ennek a mai fiatalságnak... Ő olyan korban, mint ezek közül akár a legfiatalabb, iparra ment. Két évvel később már megözvegyült beteg anyjáról gondoskodott, és húsz éves sem volt még, amikor május elsején rábízták a vörös lobogót. Márpedig akkoriban nagy szó volt az ilyesmi. Áldozatot kellett hozni mindenkor, mindenért. Ha olvasni akart, szájától vonta meg a falatot, hogy könyvhöz jusson. ínaséveiben pofonokat kellett elviselnie. Ha menetelni akart, kockázatot kellett hogy vállaljon. És ő vállalt! És koplalt! Ezek pedig ... A körút sarkán az asszony villamosra ült. A férfinak nem volt hozzá kedve. Levegőt akart. Járkálni akart. Felnézett a júniusi égre, belehunyorgott a napba és elindult. 4 Játéküzleteket nézegetett. A Dunát nézte. És a szőke legénykére gondolt. Maga sem tudta, hogyan került a ház elé. Tíz éve nem járhatott arra. Ha villamoson erre vezetett az útja, elfordította a fejét vagy a szemben ülő utasok arcát figyelte. Most meg itt áll az állványok előtt és bámészkodik. Mert a házat újraépítik. 22